Ahogy közeledett a terhességem vége, egyre inkább halmozódott bennem az a bizonyos belső feszültség, hiszen nem kevés súlyt kellett cipelnem, a kiindulási 45 kg-omhoz képest a mérleg már 60 fölött járt. Ezenkívül ott volt Regina, akit a 37. héttől megkezdődő NST vizsgálatok miatt folyamatosan húztam-vontam, és szegényem hol itthon, hogy Édesanyámnál aludt, ami a kicsi lelkét nagyon megviselte annak ellenére, hogy nagyon szeret a Mamával lenni.
Természetesen Apával is próbáltuk kihasználni az utolsó szabad estéket, így még 1-2 kimenőt beterveztünk, amikor Regina szintén a Mamával volt.
És akkor ott van az a bizonyos feszültség. Reginánál is, és most is valami eszement állapotnak tartom, hogy az ember azt várja, hogy valami baromira fájjon, de akkor is ez a helyzet.
A dokim már régen mondta, hogy ha Reginát megszültem 5 és fél óra alatt, akkor most 2 és fél óra alatt túl leszek rajta, és ez is lebegett a szemem előtt, de valahogy túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Főleg azok után, hogy kétnaponta jártam NST-re, és bár mindig azt mondta, hogy kedvezően alakulnak a dolgok, és nem fogom addig húzni, mint Reginánál, de ebben a témában nem voltam annyira optimista.
Szeptember 18-án voltam NST-n, amikor megbeszéltük, hogy 20-án is találkozunk, sőt még 25-ére is kaptam időpontot. Akkor mondtam a dokimnak, hogy 20-án osztálytalálkozom lesz, ha nem történik semmi, akkor arra még elmegyek. Akkor azt mondta, hogy arra már nem biztos, hogy mennem kell, de akkor megbeszéltük, hogy mivel Regina is vasárnap született, ezért én most is vasárnap szeretnék szülni, az amúgy is egy nyugis nap.
Szeptember 20-án reggel mentem NST-re, és nem kicsit el voltam keseredve, amiért semmi szülésre utaló jel nem mutatkozott nálam, így abban maradtunk, hogy hétfőn találkozunk, a következő megbeszélsz időponton. Így aztán Apával kitaláltuk, hogy az osztálytalálkozó helyett Reginával megnézzük a városban lévő fesztivált. Nagy sikere volt, és este minden rendben ment, szépen lefeküdt, és el is aludt. Aztán este 11 körül hallottam egy kis nyöszörgést, és mire bementem a szobájában, Regina összehányta magát, de olyan szinten, hogy még a fal is olyan lett.
Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol legszívesebben elbőgtem volna magam, és ha egyedül lettem volna, valószínűleg nem is tudom, mihez kezdek hirtelen. Így azonban én vigasztaltam Reginát, és rendbe tettem, gyors fürdés, hajmosás, átöltözés, és persze a megnyugtatása. Apa pedig próbálta rendberakni a szobát, lemosni a falat, lehúzni az ágyneműt, a matrac huzatát, stb. Mire Regina elaludt, én pedig kimostam mindent, már hajnali 3 óra volt. Természetesen az éjszaka további részében sem sokat aludtam, hiszen folyamatosan őriztem Reginát, hátha még rosszul lesz.
Az első fájásokat hajnali 5-kor éreztem, de igazán nem vettem komolyan.
A legrosszabb az volt, hogy nem nagyon tudtam, mire is számítsak természetes szülés beindulása esetén, mivel Reginánál olyan nem volt.
A délelőttöt azzal töltöttem, hogy próbáltam felszámolni a káoszt, és nyugtatni Reginát, aki mellől szinte el sem mozdulhattam.
10 körül éreztem, hogy ez valami komolyabb lesz, így szóltam Édesanyámnak, hogy jó lenne, ha bejönne. Aztán nem sokkal később Apának, hogy jó lenne, ha inkább ő menne el érte, mert ez bizony már jobban fáj annál, hogy csak jóslófájások legyenek.
Ezen a ponton aztán elvesztettem az időérzékemet, mert arra még emlékszem, hogy harangoztak, szerintem akkor dél volt, Apa szerint csak 11 óra.
Az biztos, hogy mikor beértünk, és az adatokat vették fel, már alig bírtam ülni, és csak két fájás között tudtam válaszolni a szülésznőnek, és aláírni a papírokat.
Az ügyeletes orvos megvizsgált, majd közölte, hogy irány a szülőszoba, és azonnal hívta az orvosomat.
Az is biztos, hogy az infúziót 12:20-kor kötötték be, és hogy mikor az orvosom megjött, és megvizsgált, azonnal mondta, hogy akkor most beöltözik, és szülünk.
És az is biztos, hogy Martin 12:35-kor már a hasamon feküdt.
Emlékszem rá, hogy a dokim mondta, hogy ez alakalommal is leszívta a cisztámat, és mikor ezt közölte velem, mondtam neki, hogy jelen pillanatban kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy a cisztával foglalkozzak, és emlékszem rá, hogy a szülésznő nagyon hajtott a gátvédelemre, de én mondtam a dokimnak, hogy vágjon nyugodtan, mert hamar túl akarok lenni az egészen.
Aztán Apa elment a kisfiúnkkal, én meg ott maradtam, és vártam, hogy rendbe tegyenek.
Csak fél füllel hallottam, hogy Martin 3600 g, és 51 cm, és az első gondolatom az volt, hogy "hogy fért el bennem ekkora gyerek, és főleg hogyan fért ki??".
A szülés utáni dolgok, míg a méhlepény levált, és még összefoltoztak, körülbelül pont annyira fájt, mint maga a szülés, és a sok nyomkodástól még napokon keresztül kék-zöld volt a hasam alja.
De aztán jött a kellemes rész, amikor újra a kezembe foghattam a kisfiúnkat.
A kórházi napok pont olyan borzalmasan lassan teltek, mint Reginánál. Az ágy borzalmas volt, és bár Martin nagyokat aludt, sírós baba most is volt az osztályon, aki gondoskodott arról, hogy az ember ne tudjon pihenni.
Ami a felépülésemet illeti, sokkal gyorsabb volt, mint Regina esetében. A második nap éreztem, hogy kicsit nehezebb a mozgás, de azt leszámítva egyáltalán nem éreztem olyan fájdalmakat, mint az első szülésnél.
Ami borzasztó volt, hogy Reginával előtte éjjel-nappal együtt voltam, szegényt betegen hagytam otthon, még ha komoly baja szerencsére nem lett, inkább csak a stressz jött rajta is ki, és míg a kórházban voltam, szinte csak percekre találkozhattunk.
Eredetileg úgy volt, hogy a vasárnapi szülést követően csak csütörtökön jöhetünk haza, de aztán szerda délelőtt jött a dokim, hogy ha a babával minden rendben, akkor ő hazaenged engem, és akkor délután 2-kor elhagyhatjuk a kórházat. Ezek után már csak reménykedtem, hogy Martin vérképe jó lesz, és tényleg mehetünk haza, mert még egy éjszaka kínszenvedés lett volna.
Szerencsére minden rendben volt, így aztán fél 3-kor már itthon is voltunk.
Ami a szülést illeti, ha úgy vesszük, minden úgy alakult, ahogy azt előre megjósoltuk a dokimmal. Tényleg vasárnap szültem, ahogy én szerettem volna, és ha délelőtt 10-től számoljuk, amikor komolyra fordultak a dolgok, tényleg 2,5 óra alatt baba lett a dologból.
Most már pedig csak az a dolgom, hogy a szépre emlékezzek ebből a szülésből is, és a fájdalmat elfelejtsem. Végeredményben erről a szülésről is szép emlékeim vannak, hiszen gyors és komplikáció mentes volt minden, a fájdalom meg egyébként is a dolog velejárója.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: babaváró. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: babaváró. Összes bejegyzés megjelenítése
2014. október 1., szerda
2014. augusztus 27., szerda
Tesó - projekt, a célegyenesben
Lassan-lassan a tesó kérdés belopja magát a mindennapjainkban, hiszen mindig történik valami, amit a tesónak csinálunk.
Az elmúlt hetekben Regina segített kimosni a pelenkákat, a kisruhákat, milliószor átrendeztük a ruhásszekrényt.
Apával összerakták a kiságyat, velem pedig "felöltöztettük" az ágyneművel.
Mindenhol elújságolja, hogy hamarosan kibújik a kistesó Anya pocijából, és a tesó kisfiú lesz.
Már tudja, hol fog megszületni a kistesó, és azt is, hogy a doktorbácsi, akihez ő is szorgosan jár velem minden hónapban, ő fog neki segíteni megszületni.
Gyakoroljuk, hogy a tesó este korábban fog aludni, mert ő még pici, és ilyenkor Reginának már csöndesebbnek kell lennie, mert ő még tovább fennmaradhat, mert már nagy.
Tehát Regina még mindig nagyon pozitívan áll a dolgokhoz, és még mindig nagyon várja a tesót, hogy ő lehessen a nagy testvér, és már most sorolja, hogy miben fog nekem segíteni.
Persze nem élem bele magam, hogy az egész ilyen idilli lesz, de reménykedek.
És hogy Anya hogy van?
Teljesen változó. Az egész terhességet nehezebben viseltem, sok nekem ez a 9 hónap várakozás, hogy végre babázhassak, és egy kis energiabomba mellett egyébként sem egyszerű. Talán azért, mert már van egy gyerekem, és sokmindent jobban át tudok érezni, de a hormonok is sokkal jobban dolgoznak bennem, így egy egyszerű TV-reklámon el tudom magam bőgni, vagy csak attól, hogy Regina egyszerűen egy tündér (néha), és mivel alapból nem vagyok egy érzékeny típus, vagy legalábbis nem szoktam kimutatni, még ezt is rosszul viselem.
Vannak napok, amikor még most sem veszem észre, hogy a versenysúlyom 125%-nál járok, és hogy egy hatalmas pocak húz előre, néha pedig olyan vagyok, mint egy rokkantnyugdíjas.
Mivel nem tervezek több terhességet, azért próbálom kiélvezni és megörökíteni minden percét, mindemellett ott van bennem a félsz, mivel lassan bekövetkezik az időzített bomba állapot.
Nagyon úgy néz ki, hogy Reginával ellentétben, most nem kerül sor a kényszerű kilakoltatásra, tehát megtudom, milyen is az, amikor természetesen mennek a dolgok.
Bár elméletben azért tudom, hogy minek hogyan kellene történnie, azért mégis csak más lesz, mint mikor Reginával csak úgy bementünk a kórházba, aztán 5 és fél óra múlva már a kezemben tarthattam.
Mondják, hogy az ember elfelejti a fájdalmat, de azt hiszem, nálam erre a 2,5 év nem volt teljesen elég. Mert hát hiába, túl lehetett élni, és mondhatom, hogy elsőre könnyű szülésem volt, Reginánál még csak annyit tudtam, hogy fájni fog. Most már azzal is tisztában vagyok, hogy pontosan mi, hol és mennyire.
Már most rosszul vagyok a gondolattól, hogy minimum 3 napot a kórházban kell töltenem. Egyszerűen utálom a kiszolgáltatottságot, mikor másokra vagyok utalva.
És nem utolsó sorban ott van a kérdés, hogy mi lesz addig Reginával. Vajon hogy fogja fogadni, hogy Anya nem lehet vele? Hogy Anya az elkövetkezendő pár hónapban nem lesz éppen a toppon és nem tud vele annyit foglalkozni, mint szeretne. És persze, hogy az eddigi sok szabály mellé most a kistesó érdekében még egy sor szabály fog társulni, amit be kell tartania, hogy hatékonyan tudjunk működni.
Tehát próbálok úrrá lenni a félelmeken, az idegeskedésen, hogy minden időben a helyére kerüljön a gyerekszobában, és hogy minden rendben legyen a szülőszobán is, meg Reginával is, és már alig várom, hogy túl legyek az egészen, és hulla fáradtan, zombi-állapotban számoljam a perceket szoptatástól szoptatásig. Persze ez valahol nonszensz, de akkor is ez van, biztos a hormonok hozzák ki belőlem.
Az elmúlt hetekben Regina segített kimosni a pelenkákat, a kisruhákat, milliószor átrendeztük a ruhásszekrényt.
Apával összerakták a kiságyat, velem pedig "felöltöztettük" az ágyneművel.
Mindenhol elújságolja, hogy hamarosan kibújik a kistesó Anya pocijából, és a tesó kisfiú lesz.
Már tudja, hol fog megszületni a kistesó, és azt is, hogy a doktorbácsi, akihez ő is szorgosan jár velem minden hónapban, ő fog neki segíteni megszületni.
Gyakoroljuk, hogy a tesó este korábban fog aludni, mert ő még pici, és ilyenkor Reginának már csöndesebbnek kell lennie, mert ő még tovább fennmaradhat, mert már nagy.
Tehát Regina még mindig nagyon pozitívan áll a dolgokhoz, és még mindig nagyon várja a tesót, hogy ő lehessen a nagy testvér, és már most sorolja, hogy miben fog nekem segíteni.
Persze nem élem bele magam, hogy az egész ilyen idilli lesz, de reménykedek.
És hogy Anya hogy van?
Teljesen változó. Az egész terhességet nehezebben viseltem, sok nekem ez a 9 hónap várakozás, hogy végre babázhassak, és egy kis energiabomba mellett egyébként sem egyszerű. Talán azért, mert már van egy gyerekem, és sokmindent jobban át tudok érezni, de a hormonok is sokkal jobban dolgoznak bennem, így egy egyszerű TV-reklámon el tudom magam bőgni, vagy csak attól, hogy Regina egyszerűen egy tündér (néha), és mivel alapból nem vagyok egy érzékeny típus, vagy legalábbis nem szoktam kimutatni, még ezt is rosszul viselem.
Vannak napok, amikor még most sem veszem észre, hogy a versenysúlyom 125%-nál járok, és hogy egy hatalmas pocak húz előre, néha pedig olyan vagyok, mint egy rokkantnyugdíjas.
Mivel nem tervezek több terhességet, azért próbálom kiélvezni és megörökíteni minden percét, mindemellett ott van bennem a félsz, mivel lassan bekövetkezik az időzített bomba állapot.
 |
| 34. hét |
 |
| 35. hét |
Nagyon úgy néz ki, hogy Reginával ellentétben, most nem kerül sor a kényszerű kilakoltatásra, tehát megtudom, milyen is az, amikor természetesen mennek a dolgok.
Bár elméletben azért tudom, hogy minek hogyan kellene történnie, azért mégis csak más lesz, mint mikor Reginával csak úgy bementünk a kórházba, aztán 5 és fél óra múlva már a kezemben tarthattam.
Mondják, hogy az ember elfelejti a fájdalmat, de azt hiszem, nálam erre a 2,5 év nem volt teljesen elég. Mert hát hiába, túl lehetett élni, és mondhatom, hogy elsőre könnyű szülésem volt, Reginánál még csak annyit tudtam, hogy fájni fog. Most már azzal is tisztában vagyok, hogy pontosan mi, hol és mennyire.
Már most rosszul vagyok a gondolattól, hogy minimum 3 napot a kórházban kell töltenem. Egyszerűen utálom a kiszolgáltatottságot, mikor másokra vagyok utalva.
És nem utolsó sorban ott van a kérdés, hogy mi lesz addig Reginával. Vajon hogy fogja fogadni, hogy Anya nem lehet vele? Hogy Anya az elkövetkezendő pár hónapban nem lesz éppen a toppon és nem tud vele annyit foglalkozni, mint szeretne. És persze, hogy az eddigi sok szabály mellé most a kistesó érdekében még egy sor szabály fog társulni, amit be kell tartania, hogy hatékonyan tudjunk működni.
Tehát próbálok úrrá lenni a félelmeken, az idegeskedésen, hogy minden időben a helyére kerüljön a gyerekszobában, és hogy minden rendben legyen a szülőszobán is, meg Reginával is, és már alig várom, hogy túl legyek az egészen, és hulla fáradtan, zombi-állapotban számoljam a perceket szoptatástól szoptatásig. Persze ez valahol nonszensz, de akkor is ez van, biztos a hormonok hozzák ki belőlem.
2014. augusztus 11., hétfő
Pár szó a Pocaklakóról
Kicsit lelkiismeret furdalásom van, amiért Reginánál a terhességem minden percét megörökítettem, most viszont szinte nem is írok róla semmit.
Persze valahol természetes, hiszen már az események nagy része nem újdonság, de attól függetlenül ugyanúgy átélem őket.
Azért néhány fordulópontról így is jó megemlékezni.
A 18. hetes ultrahang után volt néhány álmatlan éjszakám, mert a babánál agykamra tágulatot találtak. Persze a dokim egyből mondta, hogy ne izguljak, a következő vizsgálatkor már nem lesz ott, és azt én is sejtettem, hogy túl nagy gond nem lehet, hiszen nem hívtak vissza kontrollra, azért az embernek sokminden megfordul a fejében.
Annak idején, Reginánál vesemedence tágulatot találtak, és 3 napig sírtam miatta, aztán természetesen mire megszületett, már nyoma sem volt. Visszanézve Regina ultrahang felvételeit, a 18 hetes ultrahangon csak annyit nézte, hogy a koponyája ép, most viszont millió adat és szám szerepelt a papíron. Hát ennyit fejlődött az orvostudomány 2,5 év alatt.
Viszont veséje mégis csak kettő van az embernek, az agyból meg nem hogy csak egyet osztanak fejenként, de mégis csak az egyik legfontosabb szervünk, tehát nem mondhatnám, hogy ez volt a babavárás legjobb korszaka.
Éppen ezért nem is nagyon akartam foglalkozni a babakelengye gyűjtögetésével, és míg Reginánál már a 20. héten pánikban voltam, hogy nincs kész a gyerekszoba, nincs babakocsi, és úgy egyáltalán nincs semmi, addig most egyáltalán nem izgattam magam.
Ehelyett próbáltunk minél több programot csinálni hármasban, és kihasználni és emlékezetessé tenni Reginának az utolsó egykeként töltött nyarát. Egyébként sem vagyunk egy otthonülő család, de most szinte minden hétvégére jutott valami kirándulás, így mikor a dokimnak a 28 hetes vizsgálatnál említettem, mennyi helyen jártunk, akkor azért közölte, hogy ha lehetne, most már több hegyet ne másszak meg szülésig.
Nagyon hosszúnak tűnt az a 10 hét, amíg eljött a 4D-s ultrahang ideje, és újra láthattam, és megvizsgálták a babát.
Valahogy előre sejtettem, hogy a kislegény, aki időközben a Junior becenevet kapta, nem igazán lesz együttműködő, hiába ettem előtte édességet, ittam kólát, mikor a vizsgálatra került sor, ő úgy döntött, hogy épp hason van kedve feküdni, arcát teljesen eltakarva, és biztos ami biztos, kezét-lábát maga elé tartva.
Bár 2 órán keresztül küzdöttünk, hogy hátha valahogy megfelelő pozícióba tudjuk csalogatni, hogy a kis arcából is lássunk valamit, nem igazán tetszett neki az ötlet. Mindenesetre a szükséges méréseket meg tudták csinálni, és ahogy azt a dokim előre megjósolta, tényleg nyoma sem volt semmilyen tágulatnak az agyban.
Innentől kezdve aztán beindult a babakelengye vásárlás, és szép lassan a gyerekszoba is kezd átalakulni, hogy a két kis lakónak is ideális legyen. Persze a legnagyobb problémát számomra a kisruhák optimális elhelyezése jelenti, és főleg, hogy Regina rengeteg ruhája mellett a Juniornak is találjak némi helyet a szekrényben.
A babavárásnak persze vannak kellemes és kevésbé kellemes napjai is, mivel a pocakom jóval nagyobb, mint Reginánál volt, az időjárás nem éppen kismama barát, és mégis csak van egy 2,5 éves örökmozgó gyerek mellettem a nap 24 órájában, akinek le kell vezetni a felesleges energiáit, és közben fel kell készítenem rá, hogy ha meglesz a tesó, akkor bizony ő lesz a nagy, és nem fog rá annyi idő jutni, mint régen, és megbeszéljük, hogy majd miben fog segíteni.
A 32. heti ultrahangnál Juniort már 2300 g-nak mérték, ami első hallásra kicsit ijesztő méret volt ahhoz képest, hogy Reginát a 30. héten 1800 g-nak mérték, de hogy mikor és mekkora súllyal fog megszületni, az úgysem rajtam múlik. Mindenesetre az megnyugtató volt, hogy itt is mindent rendben találtak.
Időközben megérkezett a babakocsi, beszereztünk néhány apróságot, ami Reginánál elhasználódott, vagy most rózsaszínről fiús színűre változott, lassan a fiókok is megtelnek kisruhákkal, és kezdem átlátni a káoszt a gyerekszobában.
Persze valahol természetes, hiszen már az események nagy része nem újdonság, de attól függetlenül ugyanúgy átélem őket.
Azért néhány fordulópontról így is jó megemlékezni.
A 18. hetes ultrahang után volt néhány álmatlan éjszakám, mert a babánál agykamra tágulatot találtak. Persze a dokim egyből mondta, hogy ne izguljak, a következő vizsgálatkor már nem lesz ott, és azt én is sejtettem, hogy túl nagy gond nem lehet, hiszen nem hívtak vissza kontrollra, azért az embernek sokminden megfordul a fejében.
 |
| 18. hét |
Annak idején, Reginánál vesemedence tágulatot találtak, és 3 napig sírtam miatta, aztán természetesen mire megszületett, már nyoma sem volt. Visszanézve Regina ultrahang felvételeit, a 18 hetes ultrahangon csak annyit nézte, hogy a koponyája ép, most viszont millió adat és szám szerepelt a papíron. Hát ennyit fejlődött az orvostudomány 2,5 év alatt.
Viszont veséje mégis csak kettő van az embernek, az agyból meg nem hogy csak egyet osztanak fejenként, de mégis csak az egyik legfontosabb szervünk, tehát nem mondhatnám, hogy ez volt a babavárás legjobb korszaka.
Éppen ezért nem is nagyon akartam foglalkozni a babakelengye gyűjtögetésével, és míg Reginánál már a 20. héten pánikban voltam, hogy nincs kész a gyerekszoba, nincs babakocsi, és úgy egyáltalán nincs semmi, addig most egyáltalán nem izgattam magam.
 |
| 25. hét |
Ehelyett próbáltunk minél több programot csinálni hármasban, és kihasználni és emlékezetessé tenni Reginának az utolsó egykeként töltött nyarát. Egyébként sem vagyunk egy otthonülő család, de most szinte minden hétvégére jutott valami kirándulás, így mikor a dokimnak a 28 hetes vizsgálatnál említettem, mennyi helyen jártunk, akkor azért közölte, hogy ha lehetne, most már több hegyet ne másszak meg szülésig.
Nagyon hosszúnak tűnt az a 10 hét, amíg eljött a 4D-s ultrahang ideje, és újra láthattam, és megvizsgálták a babát.
Valahogy előre sejtettem, hogy a kislegény, aki időközben a Junior becenevet kapta, nem igazán lesz együttműködő, hiába ettem előtte édességet, ittam kólát, mikor a vizsgálatra került sor, ő úgy döntött, hogy épp hason van kedve feküdni, arcát teljesen eltakarva, és biztos ami biztos, kezét-lábát maga elé tartva.
Bár 2 órán keresztül küzdöttünk, hogy hátha valahogy megfelelő pozícióba tudjuk csalogatni, hogy a kis arcából is lássunk valamit, nem igazán tetszett neki az ötlet. Mindenesetre a szükséges méréseket meg tudták csinálni, és ahogy azt a dokim előre megjósolta, tényleg nyoma sem volt semmilyen tágulatnak az agyban.
 |
| A bizonyíték, hogy fiú :) |
 |
| Amennyit a pici arcából látni engedett |
Innentől kezdve aztán beindult a babakelengye vásárlás, és szép lassan a gyerekszoba is kezd átalakulni, hogy a két kis lakónak is ideális legyen. Persze a legnagyobb problémát számomra a kisruhák optimális elhelyezése jelenti, és főleg, hogy Regina rengeteg ruhája mellett a Juniornak is találjak némi helyet a szekrényben.
A babavárásnak persze vannak kellemes és kevésbé kellemes napjai is, mivel a pocakom jóval nagyobb, mint Reginánál volt, az időjárás nem éppen kismama barát, és mégis csak van egy 2,5 éves örökmozgó gyerek mellettem a nap 24 órájában, akinek le kell vezetni a felesleges energiáit, és közben fel kell készítenem rá, hogy ha meglesz a tesó, akkor bizony ő lesz a nagy, és nem fog rá annyi idő jutni, mint régen, és megbeszéljük, hogy majd miben fog segíteni.
A 32. heti ultrahangnál Juniort már 2300 g-nak mérték, ami első hallásra kicsit ijesztő méret volt ahhoz képest, hogy Reginát a 30. héten 1800 g-nak mérték, de hogy mikor és mekkora súllyal fog megszületni, az úgysem rajtam múlik. Mindenesetre az megnyugtató volt, hogy itt is mindent rendben találtak.
 |
| 32. hét |
Időközben megérkezett a babakocsi, beszereztünk néhány apróságot, ami Reginánál elhasználódott, vagy most rózsaszínről fiús színűre változott, lassan a fiókok is megtelnek kisruhákkal, és kezdem átlátni a káoszt a gyerekszobában.
2014. május 19., hétfő
Matruelle Kismama nap
A facebookon működő Baba-Mama csoportban olvastam róla, majd Édesanyámmal történő gyors egyeztetés után jelentkeztem is rá, gondolván egy nap kikapcsolódás jót fog tenni nekem.
A programok reggel 9-kor kezdődött, a bejáratnál már a kezembe nyomtak két hatalmas táskát, majd a hotel aulájában gyorsan feltérképeztem a kiállítók felhozatalát, túlestem az ajándékként felkínált ingyenes kismama fotózáson, majd beültem az előadásokra "okosodni".
Természetesen az egész nem szólt másról, mint egy egész napos, jól szervezett termékbemutatóról, ahol az előadók mind a saját portékájukat tartották a legjobbnak, közben egy-egy védőnői előadás, ahol szerintem a felvilágosítás helyett inkább elrémítették a leendő első gyermekes anyukákat, hogy mi minden van, ami eddig még eszükbe sem jutott a gyermekükkel kapcsolatban. Ezek után biztos kétségbe estek, és gyorsan beszereztek 1-2 okosító könyvet, hogy megtudják, tankönyvileg hogyan kell etetni, altatni egy babát, mikor kell megfordulnia, másznia, felállnia, és mikor mivel kell etetni.
Az előadások után voltak nyereménysorsolások értékes és kevésbé értékes ajándékokért, amiből én semmit sem nyertem, de ez nem a szervezők hibája, inkább a szerencsémé.
Végeredményben azonban jól éreztem magam, kaja-pia volt, az előadásokon jól szórakoztam, a kapott csomagokból a szórólapokat még ott kiválogattam, és a két nagy táskából, csak egy apró hasznosnak talált csomagocskát hoztam haza, és nem utolsó sorban meg lettem örökítve 18 hetes kismamaként:
A programok reggel 9-kor kezdődött, a bejáratnál már a kezembe nyomtak két hatalmas táskát, majd a hotel aulájában gyorsan feltérképeztem a kiállítók felhozatalát, túlestem az ajándékként felkínált ingyenes kismama fotózáson, majd beültem az előadásokra "okosodni".
Természetesen az egész nem szólt másról, mint egy egész napos, jól szervezett termékbemutatóról, ahol az előadók mind a saját portékájukat tartották a legjobbnak, közben egy-egy védőnői előadás, ahol szerintem a felvilágosítás helyett inkább elrémítették a leendő első gyermekes anyukákat, hogy mi minden van, ami eddig még eszükbe sem jutott a gyermekükkel kapcsolatban. Ezek után biztos kétségbe estek, és gyorsan beszereztek 1-2 okosító könyvet, hogy megtudják, tankönyvileg hogyan kell etetni, altatni egy babát, mikor kell megfordulnia, másznia, felállnia, és mikor mivel kell etetni.
Az előadások után voltak nyereménysorsolások értékes és kevésbé értékes ajándékokért, amiből én semmit sem nyertem, de ez nem a szervezők hibája, inkább a szerencsémé.
Végeredményben azonban jól éreztem magam, kaja-pia volt, az előadásokon jól szórakoztam, a kapott csomagokból a szórólapokat még ott kiválogattam, és a két nagy táskából, csak egy apró hasznosnak talált csomagocskát hoztam haza, és nem utolsó sorban meg lettem örökítve 18 hetes kismamaként:
Mono 2.0. - Második ultrahang
Április 25-én elérkezett a második ultrahang ideje. Ismerve a magyar egészségügyet, és amilyen jó véleményem az ultrahangot végző személyekről eddig is volt, nem vártam túl sokat az egésztől, és milyen igazam is lett.
Reginával mentem, aki nagyon jól viselkedett. Várakozás közben elolvastunk egy mesét, majd míg engem vizsgáltak, azt hitte, azért fekszem az ágyra, hogy aludjak, így folyamatosan azt mondogatta, hogy "Anya, csukd be a szemedet."
A doki meg csak vizsgált, és hidegen diktálta az adatokat az asszisztensnek.
Mikor közölte, hogy végzett, azért megkérdeztem, hogy amennyit látott, mindent rendben talált-e a baba szívével, majd mikor rákérdezett, hogy mégis miért kérdeztem (merthogy Reginának lyukas a szíve), még gyorsan ráíratta a papírra, hogy magzati szívultrahang javasolt, és biztos ami biztos, még tollal is aláhúzta. Kétszer!!!
Míg én a zselét törölgettem a hasamról, és vártam a papírokat, azért még mellékesen megkérdezte, hogy:
- "Amúgy akarja tudni a nemét?"
Hát még jó, hogy akarom, de azért jól esett volna, ha meg is mutatja, hogy hol is látta, dehát mint mondtam, túl sok kedvességre alapból nem számítottam.
De ami a lényeg, hogy a pici pocaklakónak kukaca van, így Regina egy kisöcsit kap testvérként.
Bár akármi is lett volna a végeredmény, természetesen örültem volna neki, de a szívem mélyén azért reménykedtem, és éreztem, hogy ez alkalommal kisfiút sikerült Apával összehoznunk.
2014. január 14., kedd
Egy gyerek nem gyerek? Avagy a nagy kistesó-kérdés
Az ember tizen-huszon éves korában eltervezi, hogy mikor, hány gyerek, és persze még azt is, hogy milyen neműek. Aztán jön az élet, és általában minden tervét felborítja.
Regina szerencsére pont akkor jött, amikor elterveztük, és azt hiszem, ennél csodálatosabb gyereket nem is adhatott volna nekünk a sors.
DE!
Elméletben szerettünk volna még egy babát, persze így, hogy tudtuk, hogy ez mivel jár, az ember már jobban átgondolja a dolgokat, és talán kicsit fél is tőle, míg az elsőnél csak a dolgok szép és jó oldalát látta, hogy lesz egy édes pici babája.
Aztán jön a nagy kérdés, hogy mégis mikor? Mert ha az első még túl pici, akkor azért nehéz. Ha meg már túl nagy, akkor azért.
Aztán jön a sors, hogy Apa külföldön dolgozik, így ha 2-3 hetente van itthon egy hétvégét, akkor elég nehéz úgy időzíteni, hogy az pont akkor legyen, amikor gyereket kell csinálni, így körülbelül olyan esélyeink voltak, mintha lottóztunk volna. És ha ez még nem lett volna elég, az én 20 éve svájci óra pontossággal működő szervezetem pont most mondta fel a szolgálatot, és úgy döntött, hogy bekavar a hormonjaim működésébe.
Két hónap gyógyszeres kezelés után végre helyre állt a rend, és a sorsra bíztuk magunkat, de mint a hónapok alatt kiderült, mi nem tudunk véletlenül gyereket csinálni.
Eljött a karácsony, és Apa végre itthon volt 3 hetet, és mondhatjuk úgy, hogy minden alkalmat kihasználtunk a babaprojekt érdekében.
Vannak nők, akik azt mondják, hogy az első pillanattól tudták, hogy babát várnak, és vannak, akik még hónapok múlva sem veszik észre.
Reginánál nem éreztem semmit. Késett a menstruációm, megcsináltam a tesztet, és pozitív lett.
Most viszont határozott jelei voltak, hogy valami megváltozott.
Látványosan többet kezdtem el enni, megállt a hajam hullása, ami addig elég drasztikus volt, és egyre jobban kezdtem kitölteni a melltartóimat. Így aztán nem is bírtam kivárni, hogy az elmaradt menstruáció megerősítsen a gyanúmban, már előtte két nappal megcsináltam a tesztet, és bizony 2014. január 14-én (egy nappal a szülinapom után) ott volt az a két csík.
Így aztán elkezdődött életünk egy újabb fejezete, Mono 2.0-vál.
Regina szerencsére pont akkor jött, amikor elterveztük, és azt hiszem, ennél csodálatosabb gyereket nem is adhatott volna nekünk a sors.
DE!
Elméletben szerettünk volna még egy babát, persze így, hogy tudtuk, hogy ez mivel jár, az ember már jobban átgondolja a dolgokat, és talán kicsit fél is tőle, míg az elsőnél csak a dolgok szép és jó oldalát látta, hogy lesz egy édes pici babája.
Aztán jön a nagy kérdés, hogy mégis mikor? Mert ha az első még túl pici, akkor azért nehéz. Ha meg már túl nagy, akkor azért.
Aztán jön a sors, hogy Apa külföldön dolgozik, így ha 2-3 hetente van itthon egy hétvégét, akkor elég nehéz úgy időzíteni, hogy az pont akkor legyen, amikor gyereket kell csinálni, így körülbelül olyan esélyeink voltak, mintha lottóztunk volna. És ha ez még nem lett volna elég, az én 20 éve svájci óra pontossággal működő szervezetem pont most mondta fel a szolgálatot, és úgy döntött, hogy bekavar a hormonjaim működésébe.
Két hónap gyógyszeres kezelés után végre helyre állt a rend, és a sorsra bíztuk magunkat, de mint a hónapok alatt kiderült, mi nem tudunk véletlenül gyereket csinálni.
Eljött a karácsony, és Apa végre itthon volt 3 hetet, és mondhatjuk úgy, hogy minden alkalmat kihasználtunk a babaprojekt érdekében.
Vannak nők, akik azt mondják, hogy az első pillanattól tudták, hogy babát várnak, és vannak, akik még hónapok múlva sem veszik észre.
Reginánál nem éreztem semmit. Késett a menstruációm, megcsináltam a tesztet, és pozitív lett.
Most viszont határozott jelei voltak, hogy valami megváltozott.
Látványosan többet kezdtem el enni, megállt a hajam hullása, ami addig elég drasztikus volt, és egyre jobban kezdtem kitölteni a melltartóimat. Így aztán nem is bírtam kivárni, hogy az elmaradt menstruáció megerősítsen a gyanúmban, már előtte két nappal megcsináltam a tesztet, és bizony 2014. január 14-én (egy nappal a szülinapom után) ott volt az a két csík.
Így aztán elkezdődött életünk egy újabb fejezete, Mono 2.0-vál.
2011. december 2., péntek
Várakozó álláspontra helyezkedtünk
Amikor megjelent a két kis csík azon a bizonyos teszten, vagy mikor elindítottam a blogot még nagyon messze volt ez az idő. Most pedig itt vagyunk, és még mindig nem történt semmi.
Ahogy naponta néztem a visszaszámlálót, a Függetlenség Napja című film jutott róla eszembe, amiben elhangzik a mondat, hogy "Lejárt az idő!". Hát az idő lejárt, viszont nagyon úgy néz ki, hogy a Mononk annyira jól érzi magát odabent, hogy nem nagyon akaródzik neki megismerkedni a kinti világgal.
Szerintem természetes, hogy mikor a doki először megállapítja a szülés várható időpontját, azért a leendő szülőknek is vannak elképzeléseik, hogy melyik az a dátum, amikor szívesen a kezükbe fognák gyermeküket.
Ha nem is természetes, hát nálunk a Mononak elég sok kritériumnak kellett és kell megfelelnie. Aztán majd meglátjuk, hogy ő hogy gondolja a dolgokat.
1. A legfontosabb az volt, hogy ne legyen koraszülött. Ezt az elvárást már teljesítettük.
2. Szerettük volna, ha a horoszkópja nem Skorpió, hanem Nyilas lenne, mert utána olvasva ez az a csillagjegy, ami talán kettőnk tulajdonságait leginkább magába foglalja. November 23-a után ez a kritérium is teljesült.
3. Bár eredeti felállás szerint Mini nem lett volna itthon a baba érkezésekor, de két hete kiderült, hogy november 26-tól január 2-ig szabadságot kap, így majdnem 5 hetet velünk lesz. Így a következő határidő a november 26 lett. Aztán ez az időpont módosult december 1-re, de a Mono ezt is megvárta.
4. És tudom, hogy telhetetlen vagyok, de ha már minden kívánságunkat teljesítette, akkor nagyon örültem volna, ha decemberben születik, mert a novembert olyan depis hónapnak tartom, most már ezt is bőven teljesítette.
5. Mikor csütörtökön voltam NST-n, közölte a dokim, hogy a hétvégére elutazik, így most még a hétvégét is meg kell várnunk, bár megnyugtatott, hogy szerinte csak jövő hét vége fele fog megszületni a Mononk.
Szóval most mást nem tehetünk, mint ülünk, és várunk a kis jövevényre.
És bár mindenhol hallottam, hogy a terhesség utolsó hónapja a legnehezebb, én úgy gondoltam, hogy akkor az embernek már minden baja van. Zavarja a nagy hasa, fáj mindene, stb. Én viszont majd kicsattanok az energiától, naponta órákat sétálok, mert nem bírom az itthon ülést, és az egyetlen rossz dolog ebben az utolsó időszakban az idegőrlő várakozás.
De remélem már nem sokáig kell várni, és legközelebb már az írhatom meg, mikor igazi családdá váltunk.
Ahogy naponta néztem a visszaszámlálót, a Függetlenség Napja című film jutott róla eszembe, amiben elhangzik a mondat, hogy "Lejárt az idő!". Hát az idő lejárt, viszont nagyon úgy néz ki, hogy a Mononk annyira jól érzi magát odabent, hogy nem nagyon akaródzik neki megismerkedni a kinti világgal.
Szerintem természetes, hogy mikor a doki először megállapítja a szülés várható időpontját, azért a leendő szülőknek is vannak elképzeléseik, hogy melyik az a dátum, amikor szívesen a kezükbe fognák gyermeküket.
Ha nem is természetes, hát nálunk a Mononak elég sok kritériumnak kellett és kell megfelelnie. Aztán majd meglátjuk, hogy ő hogy gondolja a dolgokat.
1. A legfontosabb az volt, hogy ne legyen koraszülött. Ezt az elvárást már teljesítettük.
2. Szerettük volna, ha a horoszkópja nem Skorpió, hanem Nyilas lenne, mert utána olvasva ez az a csillagjegy, ami talán kettőnk tulajdonságait leginkább magába foglalja. November 23-a után ez a kritérium is teljesült.
3. Bár eredeti felállás szerint Mini nem lett volna itthon a baba érkezésekor, de két hete kiderült, hogy november 26-tól január 2-ig szabadságot kap, így majdnem 5 hetet velünk lesz. Így a következő határidő a november 26 lett. Aztán ez az időpont módosult december 1-re, de a Mono ezt is megvárta.
4. És tudom, hogy telhetetlen vagyok, de ha már minden kívánságunkat teljesítette, akkor nagyon örültem volna, ha decemberben születik, mert a novembert olyan depis hónapnak tartom, most már ezt is bőven teljesítette.
5. Mikor csütörtökön voltam NST-n, közölte a dokim, hogy a hétvégére elutazik, így most még a hétvégét is meg kell várnunk, bár megnyugtatott, hogy szerinte csak jövő hét vége fele fog megszületni a Mononk.
Szóval most mást nem tehetünk, mint ülünk, és várunk a kis jövevényre.
És bár mindenhol hallottam, hogy a terhesség utolsó hónapja a legnehezebb, én úgy gondoltam, hogy akkor az embernek már minden baja van. Zavarja a nagy hasa, fáj mindene, stb. Én viszont majd kicsattanok az energiától, naponta órákat sétálok, mert nem bírom az itthon ülést, és az egyetlen rossz dolog ebben az utolsó időszakban az idegőrlő várakozás.
De remélem már nem sokáig kell várni, és legközelebb már az írhatom meg, mikor igazi családdá váltunk.
2011. november 12., szombat
Kismama fotózás
Ismét egy példa, mennyit változik a világ alig pár évtized alatt. Régebben a nők inkább eltitkolták terhességüket, és bő ruhákban jártak, amiben elrejthették növekvő pocakjukat, ma már a kismamák büszkén mutathatják gömbölyödő "terhüket", és külön iparág (megjegyzem nagyon jól menő iparág) épült a babavárás és a kismamaság köré.
A kismamák szinte mindent megkaphatnak, amire szükségük van a 9 hónap alatt. Speciális tornát, divatos ruhákat, szakirodalmat a babaváráshoz, tanfolyamokat, az interneten felhalmozott hatalmas információ bázisról nem is beszélve.
A kismama iparág egyik újdonsága a kismama fotózás. Az interneten keresgélve ma már itthon is millió erre a célra specializálódott fényképészt találhatunk, és csak az igényeink szabhatnak határt annak, hogy kit is választunk.
Mivel Mini nem sokat látott és tapasztalt a terhességemből a külföldi munkája révén, ezért úgy gondoltam, én is meglepem egy fényképsorozattal. Így aztán belevetettem magamat a megfelelő fényképész felkutatásában. Végül az ár-érték aránynak számomra legmegfelelőbbnek Háring Virágot találtam, mert megnézve a képeit úgy gondoltam, hogy egyeznek az elképzeléseink, és Csorna Győrhöz képest nem távolság. Így aztán egy rövidke telefonos egyeztetés után október 28-ára beszéltünk meg időpontot.
Nagy izgalommal vártam ezt a péntek délelőttöt, mivel tudom magamról, hogy nem vagyok egy fotogén alkat, és nem is szeretem, ha fényképeznek, de nagyon bíztam benne, hogy Virág a lehető legjobbat hozza ki belőlem, és Mininek majd fog tetszeni a végeredmény.
Egy nagy táska ruhával és kiegészítővel indultam útnak, és egy kicsit úgy éreztem, hogy túlzásokba is estem ezeket illetően, de úgy voltam vele, hogy inkább legyen miből válogatni, minthogy csak két fajta kép készüljön. Biztos, ami biztos alapon, azért az internetről letöltött, nekem tetsző egy-két kép is ott lapult a táska aljában.
Délelőtt 10-re érkeztem Csornára, ahol Virág egy kicsi, de hangulatos műteremben várt, amiben millió kellék és anyag várta, hogy a fotós és alanya kiélhesse kreativitását.
Egy rövid beszélgetés után, hogy mégis mi járatban vagyok, és miért szeretném a képeket megcsináltatni, átnéztük a ruhatárat, amit magammal vittem, és Virág már sorolta is az elképzeléseit, majd jöttek az ő kincsei, és az újabb elképzelések.
A fotózás nagyon jó hangulatban telt, és a kezdeti feszültségek után már nevetéssel, beszélgetéssel, és az újabb és újabb ötletek megvalósításával telt el az idő. Végül észre sem vettem, hogy Virág már több, mint 2 órája szorgosan kattintgatja a gépét, én meg csak öltöztem, pózoltam, mosolyogtam, és próbáltam követni az utasításokat.
A fotózás végeztével aztán egyeztettünk, hogy mivel Mini november 11-én jön haza, addigra mindenképpen megcsinálja a retusált képeket, és elhozza. Kicsit féltem, hogy azokon a képeken, amit Virág fotós szemmel szépnek talál, én majd nem látom magam annak, de amint megláttam az elkészült fotókat, teljesen megnyugodtam, hogy Virág nagyon jól válogatott, én meg csak ámultam-bámultam, hogy tényleg én vagyok a képeken.
Azt hiszem, azt mondanom sem kell, hogy a meglepetés nagyon jól sikerült, és Mini nagyon örült a képeknek.
Ezúton is köszönöm még egyszer Virágnak az élvezetes fotózás, és a csodás képeket.
A kismamák szinte mindent megkaphatnak, amire szükségük van a 9 hónap alatt. Speciális tornát, divatos ruhákat, szakirodalmat a babaváráshoz, tanfolyamokat, az interneten felhalmozott hatalmas információ bázisról nem is beszélve.
A kismama iparág egyik újdonsága a kismama fotózás. Az interneten keresgélve ma már itthon is millió erre a célra specializálódott fényképészt találhatunk, és csak az igényeink szabhatnak határt annak, hogy kit is választunk.
Mivel Mini nem sokat látott és tapasztalt a terhességemből a külföldi munkája révén, ezért úgy gondoltam, én is meglepem egy fényképsorozattal. Így aztán belevetettem magamat a megfelelő fényképész felkutatásában. Végül az ár-érték aránynak számomra legmegfelelőbbnek Háring Virágot találtam, mert megnézve a képeit úgy gondoltam, hogy egyeznek az elképzeléseink, és Csorna Győrhöz képest nem távolság. Így aztán egy rövidke telefonos egyeztetés után október 28-ára beszéltünk meg időpontot.
Nagy izgalommal vártam ezt a péntek délelőttöt, mivel tudom magamról, hogy nem vagyok egy fotogén alkat, és nem is szeretem, ha fényképeznek, de nagyon bíztam benne, hogy Virág a lehető legjobbat hozza ki belőlem, és Mininek majd fog tetszeni a végeredmény.
Egy nagy táska ruhával és kiegészítővel indultam útnak, és egy kicsit úgy éreztem, hogy túlzásokba is estem ezeket illetően, de úgy voltam vele, hogy inkább legyen miből válogatni, minthogy csak két fajta kép készüljön. Biztos, ami biztos alapon, azért az internetről letöltött, nekem tetsző egy-két kép is ott lapult a táska aljában.
Délelőtt 10-re érkeztem Csornára, ahol Virág egy kicsi, de hangulatos műteremben várt, amiben millió kellék és anyag várta, hogy a fotós és alanya kiélhesse kreativitását.
Egy rövid beszélgetés után, hogy mégis mi járatban vagyok, és miért szeretném a képeket megcsináltatni, átnéztük a ruhatárat, amit magammal vittem, és Virág már sorolta is az elképzeléseit, majd jöttek az ő kincsei, és az újabb elképzelések.
A fotózás nagyon jó hangulatban telt, és a kezdeti feszültségek után már nevetéssel, beszélgetéssel, és az újabb és újabb ötletek megvalósításával telt el az idő. Végül észre sem vettem, hogy Virág már több, mint 2 órája szorgosan kattintgatja a gépét, én meg csak öltöztem, pózoltam, mosolyogtam, és próbáltam követni az utasításokat.
A fotózás végeztével aztán egyeztettünk, hogy mivel Mini november 11-én jön haza, addigra mindenképpen megcsinálja a retusált képeket, és elhozza. Kicsit féltem, hogy azokon a képeken, amit Virág fotós szemmel szépnek talál, én majd nem látom magam annak, de amint megláttam az elkészült fotókat, teljesen megnyugodtam, hogy Virág nagyon jól válogatott, én meg csak ámultam-bámultam, hogy tényleg én vagyok a képeken.
Azt hiszem, azt mondanom sem kell, hogy a meglepetés nagyon jól sikerült, és Mini nagyon örült a képeknek.
Ezúton is köszönöm még egyszer Virágnak az élvezetes fotózás, és a csodás képeket.
2011. október 30., vasárnap
A nagy babaszoba teszt
Hétvégén az Öcsémék vendégeskedtek nálunk, így adódott, hogy a babaszobánk előbb használatba lett véve, mint ahogy a Mono megérkezett volna.
Gergő volt olyan kedves, és készségesen kipróbált mindent, hogy mire az unokahúga megérkezik, minden tökéletes legyen.
Mivel teljesen függetlenül egymástól sikerült ugyan olyan bababútort választanunk, így aztán Gergőt néhány apróságtól eltekintve szinte azonos környezet fogadta, mint otthon.
Kipróbálásra került az ágyikó a felszerelt zenélő forgóval, amit csodálattal nézegetett, úgyhogy reméljük a Mononál is beválik majd.
Mi pedig csodáltuk, ahogy Gergő csodálkozik...
Gergő édes álmát a Sógornőméknél is használatban lévő, és most már itt is beüzemelt légzésfigyelő őrizte.
Mivel a látogatás szinte egész napos volt, ezért természetesen a pelenkázó is kipróbálásra került. Itt került megállapításra, hogy bár a bútor azonos, Sógornőmék pelenkázó feltétje kb. 3 cm-rel túllóg a bútoron, a mienk pedig kb. 3 cm-rel rövidebb, úgyhogy tökéletes méretet nem sikerült gyártani.
Gergő itt sem panaszkodhatott, hiszem ugyan olyan sárga pelenkázó fogadta, csak itt báránykákra feküdhetett rá a macik helyett.
Aztán sorra került a játszószőnyeg is, ami annyira nem aratott nagy sikert, de mikor Gergő megtalálta rajta a kis csörgőt, azért lelkesen rázta egy darabig.
Az este befejezéseként pedig a kis kád és a digitális hőmérő is jól vizsgázott, majd a nap végén még egy kicsit tesztelésre került a kiságy is.
Sajnos a nagy csodálatban elfelejtettünk fotózni, így csak az üres kellékeket tudtam bemutatni, de legközelebb már gyakorlatiasabbak leszünk.
Gergő volt olyan kedves, és készségesen kipróbált mindent, hogy mire az unokahúga megérkezik, minden tökéletes legyen.
Mivel teljesen függetlenül egymástól sikerült ugyan olyan bababútort választanunk, így aztán Gergőt néhány apróságtól eltekintve szinte azonos környezet fogadta, mint otthon.
Kipróbálásra került az ágyikó a felszerelt zenélő forgóval, amit csodálattal nézegetett, úgyhogy reméljük a Mononál is beválik majd.
Mi pedig csodáltuk, ahogy Gergő csodálkozik...
Gergő édes álmát a Sógornőméknél is használatban lévő, és most már itt is beüzemelt légzésfigyelő őrizte.
Mivel a látogatás szinte egész napos volt, ezért természetesen a pelenkázó is kipróbálásra került. Itt került megállapításra, hogy bár a bútor azonos, Sógornőmék pelenkázó feltétje kb. 3 cm-rel túllóg a bútoron, a mienk pedig kb. 3 cm-rel rövidebb, úgyhogy tökéletes méretet nem sikerült gyártani.
Gergő itt sem panaszkodhatott, hiszem ugyan olyan sárga pelenkázó fogadta, csak itt báránykákra feküdhetett rá a macik helyett.
Aztán sorra került a játszószőnyeg is, ami annyira nem aratott nagy sikert, de mikor Gergő megtalálta rajta a kis csörgőt, azért lelkesen rázta egy darabig.
Az este befejezéseként pedig a kis kád és a digitális hőmérő is jól vizsgázott, majd a nap végén még egy kicsit tesztelésre került a kiságy is.
Sajnos a nagy csodálatban elfelejtettünk fotózni, így csak az üres kellékeket tudtam bemutatni, de legközelebb már gyakorlatiasabbak leszünk.
2011. október 10., hétfő
Mit szabad és mit nem a kismamának?
Már egy korábbi bejegyzésemben foglalkoztam a tiltott gyümölcsökkel, hogy mit ehet, és mit nem egy kismama a terhessége alatt. Hát most jöjjenek a mit tehet, és mit nem dolgok.
Tegnap talált rá Édesanyám egy cikkre, ami az ihletet adta.
Íme egy részlet:
"A terhes kismamának nem szabad túlzottan sokat dolgoznia, nehéz fizikai munkát végeznie vagy nagy súlyokat emelgetnie. A terhesség negyedik hónapjában kezd kialakulni a gyermek elméje, és ezért az anyának messzemenően kerülnie kell mindenfajta fizikai megrázkódtatást, ami a magzatot érheti. A védikus írások még a következő tanácsokkal szolgálnak:
A terhesség időszaka alatt a feleségnek nem szabad nemi életet élni, nappal aludni, éjjel ébren maradni, fizikailag megterhelő tevékenységet végezni, járműveken utazni, hashajtókat szedni, bármiféle mentális feszültséget átélni, valamint fűszeres, sós, savanyú vagy nehéz ételeket enni. Ezen kívül nem szabad folyóban fürödni, egy elhagyatott házba menni, hangyabolyra ülni vagy a körmeivel a földet kaparni. Nem szabad hosszasan aludni, nem szabad pelyvához, szénhez, hamuhoz vagy koponyákhoz érni, vitatkozni a családtagjaival, rendetlenül hagyni a haját vagy bármikor tisztátlannak lenni. Alvás közben a feje ne legyen észak felé, és nem szabad meztelenül vagy nedves lábbal aludni. Nem szabad kedvezőtlen szavakat mondani vagy túl sokat nevetni. Ezeket a tanácsokat mindenki belátása szerint kövesse."
Elgondolkodtató, hogy míg nagyanyáig szinte az aratás kellős közepéről mentek szülni, ha úgy adódott, a 21. században egy kismamának némi túlzással már levegőt is csak felügyelet mellett szabad vennie, nehogy baja essen.
A cikken jót mosolyogtam, mert néhány gondolatáról eszembe jutott néhány saját is, ezért röviden kielemezném a fentieket:
1. "a terhesség időszaka alatt a feleségnek nem szabad nemi életet élni"
Ezt ugye senki nem gondolta komolyan, hogy egy normális párkapcsolatban megcsinálják a gyereket, aztán 9 hónapig semmi. Utána meg azért nem, mert mindenki túl fáradt hozzá, vagy mert már ott a gyerek. Ha még a kismama be is tartaná ezt a dolgot, azért megnézném azt a férfit, aki majdnem egy évig kibírja szex nélkül. (Persze az nincsen benne a cikkben, hogy a férjnek sem szabad, maximum nem a feleséggel, mert neki tilos.) Lehet olvasni olyan cikkeket, hogy ilyenkor a férfi sem kívánja annyira megváltozott testű kedvesét, de az a véleményem, hogy akkor nem normális a kapcsolat, hiszen a babát is együtt akarták.
2. "nem szabad nappal aludni, éjjel ébren maradni"
Lehet, hogy nem szabad nappal aludni, de mit csináljon az ember lánya, amikor a terhessége első felében akár állva is el tudna aludni bárhol? És éjjel sem azért nem alszik a kismama, mert nem akar, hanem mert valljuk be töredelmesen, azért a hányinger, gyomorégés, és a folyamatos pisilés mellett ez elég nehéz. Akkor meg mikor pótolja be a kiesett alvásidőt, ha nem nappal?
3. "járműveken utazni"
Azt hiszem, ez a 21. században szinte megvalósíthatatlan. Vagy akkor ne menjünk sehova, vagy gyalogoljunk? Nekem is nagyon sokan mondják, hogy hogy merek még ilyenkor vezetni. Na de akkor fogadjak egy sofőrt?
4. "bármiféle mentális feszültséget átélni"
Megint csak a 21. századdal tudok jönni, ahol szinte feszültség nélkül nem is telik el nap. Mind a munkahelyen, bevásárlás közben, az utcán, otthon, vagy ha az ember csak a napi híreket olvassa. Lehet, hogy el kéne vonulni egy lakatlan szigetre, ahol az ember kizárja a világ dolgait, és csak meditál egész nap?
5. " fűszeres, sós, savanyú vagy nehéz ételeket enni"
Belegondolva, hogy a terhességem elején mindenképpen a kínai csípős-savanyú levest kívántam, sajtburgerből nincs az a mennyiség, amit ne tudnék megenni, és mindenbe csípős paprikát kell tennem, mert úgy esik jól, azt hiszem teljes mértékben rossz úton járok.
6. " nem szabad hosszasan aludni"
Az alvásigényem eddig is sok volt, de a terhességem elején, és mostanában megint napi 10 órákat tudnék és néha tudok is aludni. És miért ne aludjunk most, mikor ha már meglesz a baba, úgyis mindig kevés lesz az alvásból. Vagy lehet, hogy már most szoktatni kellene magunkat a 3 óránkénti szoptatáshoz, és felhúzni az órát, hogy felébredjünk?
7. "Ezen kívül nem szabad folyóban fürödni, egy elhagyatott házba menni, hangyabolyra ülni vagy a körmeivel a földet kaparni. Nem szabad pelyvához, szénhez, hamuhoz vagy koponyákhoz érni, vitatkozni a családtagjaival, rendetlenül hagyni a haját vagy bármikor tisztátlannak lenni. Alvás közben a feje ne legyen észak felé, és nem szabad meztelenül vagy nedves lábbal aludni."
Na ezeken már tényleg csak nevetni lehet...
8. "Nem szabad kedvezőtlen szavakat mondani vagy túl sokat nevetni"
Na jó, azt mondják, hogy a baba ilyenkor már mindent hall, és hogy megjegyez dolgokat. Na de nem hinném, hogy egy-egy kicsúszott káromkodás miatt a baba első szavai is hasonlóak lennének. Ami pedig a nevetést illeti. Mi a baj egy boldog kismamával???
Azért örülök, hogy a cikk írója a végére odaírja, hogy mindenki belátása szerint kövesse a tanácsokat.
Tegnap talált rá Édesanyám egy cikkre, ami az ihletet adta.
Íme egy részlet:
"A terhes kismamának nem szabad túlzottan sokat dolgoznia, nehéz fizikai munkát végeznie vagy nagy súlyokat emelgetnie. A terhesség negyedik hónapjában kezd kialakulni a gyermek elméje, és ezért az anyának messzemenően kerülnie kell mindenfajta fizikai megrázkódtatást, ami a magzatot érheti. A védikus írások még a következő tanácsokkal szolgálnak:
A terhesség időszaka alatt a feleségnek nem szabad nemi életet élni, nappal aludni, éjjel ébren maradni, fizikailag megterhelő tevékenységet végezni, járműveken utazni, hashajtókat szedni, bármiféle mentális feszültséget átélni, valamint fűszeres, sós, savanyú vagy nehéz ételeket enni. Ezen kívül nem szabad folyóban fürödni, egy elhagyatott házba menni, hangyabolyra ülni vagy a körmeivel a földet kaparni. Nem szabad hosszasan aludni, nem szabad pelyvához, szénhez, hamuhoz vagy koponyákhoz érni, vitatkozni a családtagjaival, rendetlenül hagyni a haját vagy bármikor tisztátlannak lenni. Alvás közben a feje ne legyen észak felé, és nem szabad meztelenül vagy nedves lábbal aludni. Nem szabad kedvezőtlen szavakat mondani vagy túl sokat nevetni. Ezeket a tanácsokat mindenki belátása szerint kövesse."
Elgondolkodtató, hogy míg nagyanyáig szinte az aratás kellős közepéről mentek szülni, ha úgy adódott, a 21. században egy kismamának némi túlzással már levegőt is csak felügyelet mellett szabad vennie, nehogy baja essen.
A cikken jót mosolyogtam, mert néhány gondolatáról eszembe jutott néhány saját is, ezért röviden kielemezném a fentieket:
1. "a terhesség időszaka alatt a feleségnek nem szabad nemi életet élni"
Ezt ugye senki nem gondolta komolyan, hogy egy normális párkapcsolatban megcsinálják a gyereket, aztán 9 hónapig semmi. Utána meg azért nem, mert mindenki túl fáradt hozzá, vagy mert már ott a gyerek. Ha még a kismama be is tartaná ezt a dolgot, azért megnézném azt a férfit, aki majdnem egy évig kibírja szex nélkül. (Persze az nincsen benne a cikkben, hogy a férjnek sem szabad, maximum nem a feleséggel, mert neki tilos.) Lehet olvasni olyan cikkeket, hogy ilyenkor a férfi sem kívánja annyira megváltozott testű kedvesét, de az a véleményem, hogy akkor nem normális a kapcsolat, hiszen a babát is együtt akarták.
2. "nem szabad nappal aludni, éjjel ébren maradni"
Lehet, hogy nem szabad nappal aludni, de mit csináljon az ember lánya, amikor a terhessége első felében akár állva is el tudna aludni bárhol? És éjjel sem azért nem alszik a kismama, mert nem akar, hanem mert valljuk be töredelmesen, azért a hányinger, gyomorégés, és a folyamatos pisilés mellett ez elég nehéz. Akkor meg mikor pótolja be a kiesett alvásidőt, ha nem nappal?
3. "járműveken utazni"
Azt hiszem, ez a 21. században szinte megvalósíthatatlan. Vagy akkor ne menjünk sehova, vagy gyalogoljunk? Nekem is nagyon sokan mondják, hogy hogy merek még ilyenkor vezetni. Na de akkor fogadjak egy sofőrt?
4. "bármiféle mentális feszültséget átélni"
Megint csak a 21. századdal tudok jönni, ahol szinte feszültség nélkül nem is telik el nap. Mind a munkahelyen, bevásárlás közben, az utcán, otthon, vagy ha az ember csak a napi híreket olvassa. Lehet, hogy el kéne vonulni egy lakatlan szigetre, ahol az ember kizárja a világ dolgait, és csak meditál egész nap?
5. " fűszeres, sós, savanyú vagy nehéz ételeket enni"
Belegondolva, hogy a terhességem elején mindenképpen a kínai csípős-savanyú levest kívántam, sajtburgerből nincs az a mennyiség, amit ne tudnék megenni, és mindenbe csípős paprikát kell tennem, mert úgy esik jól, azt hiszem teljes mértékben rossz úton járok.
6. " nem szabad hosszasan aludni"
Az alvásigényem eddig is sok volt, de a terhességem elején, és mostanában megint napi 10 órákat tudnék és néha tudok is aludni. És miért ne aludjunk most, mikor ha már meglesz a baba, úgyis mindig kevés lesz az alvásból. Vagy lehet, hogy már most szoktatni kellene magunkat a 3 óránkénti szoptatáshoz, és felhúzni az órát, hogy felébredjünk?
7. "Ezen kívül nem szabad folyóban fürödni, egy elhagyatott házba menni, hangyabolyra ülni vagy a körmeivel a földet kaparni. Nem szabad pelyvához, szénhez, hamuhoz vagy koponyákhoz érni, vitatkozni a családtagjaival, rendetlenül hagyni a haját vagy bármikor tisztátlannak lenni. Alvás közben a feje ne legyen észak felé, és nem szabad meztelenül vagy nedves lábbal aludni."
Na ezeken már tényleg csak nevetni lehet...
8. "Nem szabad kedvezőtlen szavakat mondani vagy túl sokat nevetni"
Na jó, azt mondják, hogy a baba ilyenkor már mindent hall, és hogy megjegyez dolgokat. Na de nem hinném, hogy egy-egy kicsúszott káromkodás miatt a baba első szavai is hasonlóak lennének. Ami pedig a nevetést illeti. Mi a baj egy boldog kismamával???
Azért örülök, hogy a cikk írója a végére odaírja, hogy mindenki belátása szerint kövesse a tanácsokat.
2011. október 9., vasárnap
Mono-szoba dekoráció - A függöny
Miután a szekrények és a kisruhák a helyükre kerültek, a babakocsi összerakva és készenlétben várja kis utasát, jöhetnek a részletek, a babaszoba dekorálása.
Első részként a legfontosabb, a függöny volt soron. Mivel a szoba eddig raktárként funkcionált, nem éreztük szükségét a függönynek, éppen ezért még karnis sem volt a szobában, így a feladat nem is volt olyan egyszerű.
A karnis beszerzése után már csak az okozott fejtörést, vajon hogy kerül a helyére. Baráti körünkben való gyors közvélemény kutatás után szomorúan vettük tudomásul, hogy senkinek sincs a beton megfúrására alkalmas szerkentyűje. Így aztán Miniből újra előjött a kispapa-ösztön, és egy kisebb vagyonért beszereztünk egy fúrót. (bevallom őszintén, nem hiszem, hogy túl sokat lesz használva, de Mini a karnist nagy lelkesedéssel fúrta fel, talán majd kedvet kap a barkácskodáshoz is)
Ezek után már csak a megfelelő függönyt kellett megtalálni a babaszobába. Mivel a kínálat babafüggöny téren elég gyér, nem sok lehetősége van az embernek, mert választhat a Hercegnős, a Micimackós, és a Verdás függönyök közül.
A Verdás alapvetően fiú szobába való, tehát elvetettük. Mini nem igazán rajong Micimackóért, tehát szintén nem jöhetett szóba. A Hercegnős pedig tipikus lányos függöny, tehát millió másik gyerekszobában látható, azonkívül Micimackóval együtt az a bajunk vele, hogy nem szeretnénk mi eldönteni, melyik mesefilmért, vagy mesehősért rajongjon a gyerekünk.
Így aztán úgy döntöttünk, hogy maradunk az egyszerű fehér függönynél, és azt próbáljuk egyedivé tenni. Találtunk is aranyos, mágnessel felrakható színes lepkéket, így aztán emellett a variáció mellett döntöttünk. A pillangók bármikor levehetőek, variálhatóak, lecserélhetőek, így mindig változhat a babaszoba egy apró kis ráfordítással és kreativitással.
Miután már minden alkotórész megvolt, már csak fel kellett tenni a függönyt, és a pillangókat. Úgy döntöttem, hogy mivel ma nagyon szép idő van, nem várom meg Minit, a tettek mezejére lépek. Lehet, hogy 8 hónapos terhesen az ablak pucolás már nem éppen tartozik az ajánlott házimunkák közé, elvégre sok helyről hallottam, hogy "ne hajolj, ne emelj, ne nyújtózkodj", úgy gondoltam, most senki nem látja, tehát nyugodtan nekiállhatok. Így végül a szép tiszta ablakra felkerült a szép új függöny, és a pillangók is elfoglalták a helyüket.
Most már csak egy kis apróság hiányzik az ablakra, a két szélére egy-egy csík sötétítő, hogy keretbe foglalja a lepkéket. A megfelelő sötétítő függöny megtalálása azonban még várat magára.
Első részként a legfontosabb, a függöny volt soron. Mivel a szoba eddig raktárként funkcionált, nem éreztük szükségét a függönynek, éppen ezért még karnis sem volt a szobában, így a feladat nem is volt olyan egyszerű.
A karnis beszerzése után már csak az okozott fejtörést, vajon hogy kerül a helyére. Baráti körünkben való gyors közvélemény kutatás után szomorúan vettük tudomásul, hogy senkinek sincs a beton megfúrására alkalmas szerkentyűje. Így aztán Miniből újra előjött a kispapa-ösztön, és egy kisebb vagyonért beszereztünk egy fúrót. (bevallom őszintén, nem hiszem, hogy túl sokat lesz használva, de Mini a karnist nagy lelkesedéssel fúrta fel, talán majd kedvet kap a barkácskodáshoz is)
Ezek után már csak a megfelelő függönyt kellett megtalálni a babaszobába. Mivel a kínálat babafüggöny téren elég gyér, nem sok lehetősége van az embernek, mert választhat a Hercegnős, a Micimackós, és a Verdás függönyök közül.
A Verdás alapvetően fiú szobába való, tehát elvetettük. Mini nem igazán rajong Micimackóért, tehát szintén nem jöhetett szóba. A Hercegnős pedig tipikus lányos függöny, tehát millió másik gyerekszobában látható, azonkívül Micimackóval együtt az a bajunk vele, hogy nem szeretnénk mi eldönteni, melyik mesefilmért, vagy mesehősért rajongjon a gyerekünk.
Így aztán úgy döntöttünk, hogy maradunk az egyszerű fehér függönynél, és azt próbáljuk egyedivé tenni. Találtunk is aranyos, mágnessel felrakható színes lepkéket, így aztán emellett a variáció mellett döntöttünk. A pillangók bármikor levehetőek, variálhatóak, lecserélhetőek, így mindig változhat a babaszoba egy apró kis ráfordítással és kreativitással.
Miután már minden alkotórész megvolt, már csak fel kellett tenni a függönyt, és a pillangókat. Úgy döntöttem, hogy mivel ma nagyon szép idő van, nem várom meg Minit, a tettek mezejére lépek. Lehet, hogy 8 hónapos terhesen az ablak pucolás már nem éppen tartozik az ajánlott házimunkák közé, elvégre sok helyről hallottam, hogy "ne hajolj, ne emelj, ne nyújtózkodj", úgy gondoltam, most senki nem látja, tehát nyugodtan nekiállhatok. Így végül a szép tiszta ablakra felkerült a szép új függöny, és a pillangók is elfoglalták a helyüket.
Most már csak egy kis apróság hiányzik az ablakra, a két szélére egy-egy csík sötétítő, hogy keretbe foglalja a lepkéket. A megfelelő sötétítő függöny megtalálása azonban még várat magára.
2011. október 2., vasárnap
Mosó Masa mosodája
Miután a bútorok a helyükre kerültek, és kitakarítottuk őket, itt volt az ideje, hogy a kisruhák se egy nagy zacskóban várják a sorsukat. Minden honnan azt a tanácsot kaptam, hogy ne halogassam a mosást és vasalást az utolsó pillanatig, mert nagy hassal már nagyon nehéz lesz, így aztán nekiláttam kimosni a babaholmikat.
Mivel a gyerekszoba lassan átveszi eredeti funkcióját, így onnan kiszorult a teregetés és a vasalás. Ezért első körben a szép nagyra szétnyitható szárogatót kellett lecserélnem egy kisebb, de ugyan olyan jól kihasználható fajtára. Szerencsére a Tescoban rá is találtam egy három emeletes, kis helyet foglaló, összecsukható változatra nagyon jó áron.
Ezután jöhetett a mosógép sterilizálása. Amit lehetett kiszereltem belőle, és jó alaposan átsikáltam, majd az ősi módszerre, egy jó adag ecettel 95 fokon átmostam. Így aztán olyan lett, mint új korában, és minden készen állt a babaruhák mosására.
Úgy gondoltam, először a kisebb nehézséggel birkózom meg, ezért először a textil pelenkák kerültek sorra. Ekkor szembesültem azzal, hogy milyen jó választás is volt a szárogató, hiszen teljes mértékben pelenka-kompatibilis, azaz a 36 db pelenkának pont 36 db hely van rajta. Így aztán egy körben moshattam ki őket, és száradhattak meg.
Másnap aztán jöhetett a vasalás, ami ekkora mennyiségnél nem két perces mutatvány, de egy délelőtt alatt egy jó film kíséretében végül elfogytak a szárogatón lógó pelenkák, és szépen összehajtogatva kerültek a helyükre.
Mikor Mininek lelkesen újságoltam, hogy aznap milyen ügyes voltam, közölte, hogy ez később nem fog ekkora örömet okozni. De én optimistán fogom fel a dolgokat, és így legalább van miből fogynia a lelkesedésnek.
Ezután következtek a Mini-Mono-Ruhácskák.
A nagy bevásárlás utáni itthoni seregszemléből látszott, hogy nem kis mennyiséggel állok szembe.
Itt már a szárogató kapacitása is kevésnek bizonyult, de aztán több részletben végül mindegyik ruhácska tisztán várakozott a vasalásra.
Természetesen precízen méret és fajta szerint lettek osztályozva.
Végül mindegyik szépen a szekrénybe került.
És mivel kisruhából sosem elég, azóta már egy újabb zacskóban gyűlnek az azóta beszerzett babaruhácskák, hogy aztán hasonló sorsra jussanak, és bevetésre készen várakozzanak a szekrényben.
Mivel a gyerekszoba lassan átveszi eredeti funkcióját, így onnan kiszorult a teregetés és a vasalás. Ezért első körben a szép nagyra szétnyitható szárogatót kellett lecserélnem egy kisebb, de ugyan olyan jól kihasználható fajtára. Szerencsére a Tescoban rá is találtam egy három emeletes, kis helyet foglaló, összecsukható változatra nagyon jó áron.
Ezután jöhetett a mosógép sterilizálása. Amit lehetett kiszereltem belőle, és jó alaposan átsikáltam, majd az ősi módszerre, egy jó adag ecettel 95 fokon átmostam. Így aztán olyan lett, mint új korában, és minden készen állt a babaruhák mosására.
Úgy gondoltam, először a kisebb nehézséggel birkózom meg, ezért először a textil pelenkák kerültek sorra. Ekkor szembesültem azzal, hogy milyen jó választás is volt a szárogató, hiszen teljes mértékben pelenka-kompatibilis, azaz a 36 db pelenkának pont 36 db hely van rajta. Így aztán egy körben moshattam ki őket, és száradhattak meg.
Másnap aztán jöhetett a vasalás, ami ekkora mennyiségnél nem két perces mutatvány, de egy délelőtt alatt egy jó film kíséretében végül elfogytak a szárogatón lógó pelenkák, és szépen összehajtogatva kerültek a helyükre.
Mikor Mininek lelkesen újságoltam, hogy aznap milyen ügyes voltam, közölte, hogy ez később nem fog ekkora örömet okozni. De én optimistán fogom fel a dolgokat, és így legalább van miből fogynia a lelkesedésnek.
Ezután következtek a Mini-Mono-Ruhácskák.
A nagy bevásárlás utáni itthoni seregszemléből látszott, hogy nem kis mennyiséggel állok szembe.
Itt már a szárogató kapacitása is kevésnek bizonyult, de aztán több részletben végül mindegyik ruhácska tisztán várakozott a vasalásra.
Természetesen precízen méret és fajta szerint lettek osztályozva.
Végül mindegyik szépen a szekrénybe került.
És mivel kisruhából sosem elég, azóta már egy újabb zacskóban gyűlnek az azóta beszerzett babaruhácskák, hogy aztán hasonló sorsra jussanak, és bevetésre készen várakozzanak a szekrényben.
2011. október 1., szombat
Kistakaró a Nagymamától
Édesanyám annak idején nekünk nagyon sokat kötött, majd ahogy felnőttünk, ez a hobbyja feledésbe merült. Mikor az Öcsémékhez becsöngetett a gólya, egy csomag fonallal felszerelkezve közölték a hírt, amiből Édesanyám egyértelmű utalást kapott, hogy jó lenne feleleveníteni a kötőtűkkel való varázslás tudományát.
Így aztán nem sokkal később elkészült Gergő kocsitakarója.
Természetesen, ha az egyik unokának jár, akkor a másiknak is, ezért aztán mikor a gólya pár hónappal később eljutott hozzánk, egyértelmű volt, hogy ismét kocsitakarót kell kötni.
Megkerestük a megfelelő fonalat és a tökéletes mintát, és Édesanyám máris szorgosan állt neki kötögetni.
Mikor a takaró elkészült, a dekoráció már rám várt.
A kis szatén virágokra a Bricostore-ban találtunk rá, de miután felvarrtam őket a kis takaróra, még mindig üresnek találtam, így aztán elsétáltam a legközelebbi rövidáru boltba, és vettem még hozzá pár méter szatén szalagot, így készült el a végleges verzió.
Így aztán nem sokkal később elkészült Gergő kocsitakarója.
Természetesen, ha az egyik unokának jár, akkor a másiknak is, ezért aztán mikor a gólya pár hónappal később eljutott hozzánk, egyértelmű volt, hogy ismét kocsitakarót kell kötni.
Megkerestük a megfelelő fonalat és a tökéletes mintát, és Édesanyám máris szorgosan állt neki kötögetni.
Mikor a takaró elkészült, a dekoráció már rám várt.
A kis szatén virágokra a Bricostore-ban találtunk rá, de miután felvarrtam őket a kis takaróra, még mindig üresnek találtam, így aztán elsétáltam a legközelebbi rövidáru boltba, és vettem még hozzá pár méter szatén szalagot, így készült el a végleges verzió.
Természetesen a kistakaró díszítése színben passzol a babakocsi színeivel.
2011. szeptember 29., csütörtök
A harmadik ultrahang
A bejegyzés valódi dátuma: 2011. szeptember 23.
A terhesség eddigi ideje: 30 hét 2 nap
Kilók száma: 52,5 kg.
Ismét igénybe vehettük az állami ellátás kínálta csodálatos lehetőségeket. Szerencsére Mini ismét itthon volt, így együtt nézhettünk szembe a kihívásoknak, mindenre felkészülve.
Mikor fél 11 körül mentünk a kórházba, szerencsére kevesen várakoztak, és szinte hihetetlen, de a sorszám-adó automata is működött, így aztán viszonylag gyorsan, kb. fél óra alatt sorra kerültünk.
Mint ahogy a nőgyógyászom mondta, ennek a vizsgálatnak túl sok jelentősége nincs, de a kismamák szeretik látni a babájukat.
És tulajdonképpen igaza volt.
Bár a múltkori nagyon negatív tapasztalatok után most kellemesen csalódtunk. A hölgy, aki a vizsgálatot végezte, részletesen elmagyarázta, hogy mikor mit látunk a monitoron, és még azt is megkérdezte, hogy már tudjuk-e, hogy fiú vagy lány lesz-e a babánk. Majd mikor egyszerre vágtuk rá Minivel, hogy kislány, akkor ő is megerősített bennünket ebben a hitünkben. (Azt hiszem rendesen megdöbbentünk volna, ha ő mást mond.)
És bár ez a fekete-fehér ultrahang kép össze sem hasonlítható a 4D-s ultrahanggal, ez a hölgy is megjegyezte, hogy milyen szép arcocskája van a babánknak. (Lehet, hogy akkor tényleg van benne valami?)
Arra a kérésemben is készségesen segített, hogy a Mononk veséjét jobban nézze meg, merthogy az előző vizsgálatok során minimális tágulatot láttak rajta. Még egy arra járó orvos is ránézett az ultrahang képére, majd kedvesen megnyugtattak, hogy a bal vesében nem látnak semmit, a jobb vesében van 1-2 mm-es tágulat, de ezzel tényleg nem kell foglalkozni, mert lehet, hogy mire megszületik már ki is növi.
Végül még két képet is kaptunk a Mononkról a leletek mellé, amin kiderült, hogy a csöppség a pocakomban már 1523 gramm, így ismételten megnyugodtam, hogy bár rajtam nem nagyon látszik, és a súlyomon sem, azért a babánk odabenn remekül érzi magát, és a nagy könyvnek megfelelően fejlődik.
A Mononkról kapott képet pedig büszkén nézegettük kifele sétálva a kórházból, bár bevallom őszintén, még mindig nem nagyon tudom eldönteni, hogy az első kép mit is akar ábrázolni, mert mint az egyik kollégám szokta mondani, ezek a képek olyanok, mint egy tál krumplipüré. Azt hiszem erre a képre tökéletes ez a hasonlat.
A terhesség eddigi ideje: 30 hét 2 nap
Kilók száma: 52,5 kg.
Ismét igénybe vehettük az állami ellátás kínálta csodálatos lehetőségeket. Szerencsére Mini ismét itthon volt, így együtt nézhettünk szembe a kihívásoknak, mindenre felkészülve.
Mikor fél 11 körül mentünk a kórházba, szerencsére kevesen várakoztak, és szinte hihetetlen, de a sorszám-adó automata is működött, így aztán viszonylag gyorsan, kb. fél óra alatt sorra kerültünk.
Mint ahogy a nőgyógyászom mondta, ennek a vizsgálatnak túl sok jelentősége nincs, de a kismamák szeretik látni a babájukat.
És tulajdonképpen igaza volt.
Bár a múltkori nagyon negatív tapasztalatok után most kellemesen csalódtunk. A hölgy, aki a vizsgálatot végezte, részletesen elmagyarázta, hogy mikor mit látunk a monitoron, és még azt is megkérdezte, hogy már tudjuk-e, hogy fiú vagy lány lesz-e a babánk. Majd mikor egyszerre vágtuk rá Minivel, hogy kislány, akkor ő is megerősített bennünket ebben a hitünkben. (Azt hiszem rendesen megdöbbentünk volna, ha ő mást mond.)
És bár ez a fekete-fehér ultrahang kép össze sem hasonlítható a 4D-s ultrahanggal, ez a hölgy is megjegyezte, hogy milyen szép arcocskája van a babánknak. (Lehet, hogy akkor tényleg van benne valami?)
Arra a kérésemben is készségesen segített, hogy a Mononk veséjét jobban nézze meg, merthogy az előző vizsgálatok során minimális tágulatot láttak rajta. Még egy arra járó orvos is ránézett az ultrahang képére, majd kedvesen megnyugtattak, hogy a bal vesében nem látnak semmit, a jobb vesében van 1-2 mm-es tágulat, de ezzel tényleg nem kell foglalkozni, mert lehet, hogy mire megszületik már ki is növi.
Végül még két képet is kaptunk a Mononkról a leletek mellé, amin kiderült, hogy a csöppség a pocakomban már 1523 gramm, így ismételten megnyugodtam, hogy bár rajtam nem nagyon látszik, és a súlyomon sem, azért a babánk odabenn remekül érzi magát, és a nagy könyvnek megfelelően fejlődik.
A Mononkról kapott képet pedig büszkén nézegettük kifele sétálva a kórházból, bár bevallom őszintén, még mindig nem nagyon tudom eldönteni, hogy az első kép mit is akar ábrázolni, mert mint az egyik kollégám szokta mondani, ezek a képek olyanok, mint egy tál krumplipüré. Azt hiszem erre a képre tökéletes ez a hasonlat.
2011. szeptember 25., vasárnap
Készül a Mono-szoba
Ahogy közeledik az idő, természetesen egyre több minden kerül beszerzésre. Így az eddig szinte üres gyerekszoba (ami eddig raktárként üzemelt, hiszen remekül lehetett benne elrejteni dolgokat, teregetni, vasalni, ha pedig jött valaki, egyszerűen becsukni az ajtót) lassan megtelik dobozokkal, és játékokkal.
A helyzet kezd egy költözéshez hasonlítani, amikor az ember mást sem lát, mint dobozt, doboz hátán, és szinte elkeseredetten küzd, hogy némi rendfélét hozzon létre.
Viszont hiába szerettem volna, amíg a gyerekbútor nem volt összerakva, csak az egyik sarokból a másikba tudtam volna pakolni.
A múlt héten aztán egy ismerősünk két délután összeszerelte a bútort, és némileg már látszott a fény az alagút végén. Ehhez persze az is hozzátartozott, hogy az eddig a gyerekszobában rejtve maradt dobozokat kénytelen voltam áttelepíteni a nappaliba, hogy legyen hely dolgozni és szerelni. Így már nem csak a gyerekszoba, hanem az egész lakás kezdett katasztrófa sújtotta területre hasonlítani.
A gyerekszobában a kész bútor, a folyosón az üres karton dobozok, a nappaliban pedig a többi apróság, amik arra vártak, hogy megtaláljuk a megfelelő helyüket.
Aztán a hétvégén hazajött Mini, és felébredt benne a kispapa-ösztön. A gyerekszoba bútorait alaposan szemügyre véve gyorsan megállapította, hogy ez így nem lesz jó.
Bevallom őszintén, nem gondoltam volna, hogy a 12 nm-es szobában azt a pár szem bútort ennyiféleképpen lehet elrendezni, dehát azt hiszem Miniből kikelt a mérnök énje, mert a végén már mérőszalaggal, tudományosan megmagyarázva, hogy minek miért lesz ott, ahol van tökéletes helye, rendezgette a bútorokat. Végül egy fél napos rendezgetés után úgy tűnik, hogy minden a helyére került, úgy, hogy az mindenkinek tetszik, remélhetőleg a Mononak is. (így utólag sajnálom, hogy nem álltam fényképezőgéppel az ajtóban, és örökítettem meg az összes variációt)
Persze a szobában ülve, miközben csodáltuk a kész művet, még megállapítottuk, és újabb listát írtunk, hogy még mire és hova lesz szükségünk.
A bútor után jött a babakocsi, aminek természetesen minden funkcióját, állását, és tartozékát ki kellett próbálni, majd elégedetten megállapítottuk, hogy azt hisszük, jól választottunk. De ezt úgyis majd az idő, és a gyakorlat dönti el.
A kiságyra Mini felszerelte a zenélő forgót, és mint két gyerek álltunk a kiságy mellett, és hallgattuk, a zenét, miközben az aranyos figurák körbe-körbe forognak. Mondtam is Mininek, hogy mire a Mono megszületik, elemet kell benne cserélni, ha így folytatjuk.
Végül a helyére került a kiskád is, így már csak pár doboz maradt, aminek meg kell találni a végleges helyét, és természetesen a dekorációt kell tökéletesíteni, ami majd az én feladatom lesz, de szép lassan minden készen áll, hogy a Mononk birtokba vegye új lakhelyét.
A helyzet kezd egy költözéshez hasonlítani, amikor az ember mást sem lát, mint dobozt, doboz hátán, és szinte elkeseredetten küzd, hogy némi rendfélét hozzon létre.
Viszont hiába szerettem volna, amíg a gyerekbútor nem volt összerakva, csak az egyik sarokból a másikba tudtam volna pakolni.
A múlt héten aztán egy ismerősünk két délután összeszerelte a bútort, és némileg már látszott a fény az alagút végén. Ehhez persze az is hozzátartozott, hogy az eddig a gyerekszobában rejtve maradt dobozokat kénytelen voltam áttelepíteni a nappaliba, hogy legyen hely dolgozni és szerelni. Így már nem csak a gyerekszoba, hanem az egész lakás kezdett katasztrófa sújtotta területre hasonlítani.
A gyerekszobában a kész bútor, a folyosón az üres karton dobozok, a nappaliban pedig a többi apróság, amik arra vártak, hogy megtaláljuk a megfelelő helyüket.
Aztán a hétvégén hazajött Mini, és felébredt benne a kispapa-ösztön. A gyerekszoba bútorait alaposan szemügyre véve gyorsan megállapította, hogy ez így nem lesz jó.
Bevallom őszintén, nem gondoltam volna, hogy a 12 nm-es szobában azt a pár szem bútort ennyiféleképpen lehet elrendezni, dehát azt hiszem Miniből kikelt a mérnök énje, mert a végén már mérőszalaggal, tudományosan megmagyarázva, hogy minek miért lesz ott, ahol van tökéletes helye, rendezgette a bútorokat. Végül egy fél napos rendezgetés után úgy tűnik, hogy minden a helyére került, úgy, hogy az mindenkinek tetszik, remélhetőleg a Mononak is. (így utólag sajnálom, hogy nem álltam fényképezőgéppel az ajtóban, és örökítettem meg az összes variációt)
Persze a szobában ülve, miközben csodáltuk a kész művet, még megállapítottuk, és újabb listát írtunk, hogy még mire és hova lesz szükségünk.
A bútor után jött a babakocsi, aminek természetesen minden funkcióját, állását, és tartozékát ki kellett próbálni, majd elégedetten megállapítottuk, hogy azt hisszük, jól választottunk. De ezt úgyis majd az idő, és a gyakorlat dönti el.
A kiságyra Mini felszerelte a zenélő forgót, és mint két gyerek álltunk a kiságy mellett, és hallgattuk, a zenét, miközben az aranyos figurák körbe-körbe forognak. Mondtam is Mininek, hogy mire a Mono megszületik, elemet kell benne cserélni, ha így folytatjuk.
Végül a helyére került a kiskád is, így már csak pár doboz maradt, aminek meg kell találni a végleges helyét, és természetesen a dekorációt kell tökéletesíteni, ami majd az én feladatom lesz, de szép lassan minden készen áll, hogy a Mononk birtokba vegye új lakhelyét.
2011. szeptember 24., szombat
Világjáró lesz a Mononk?
Bár még meg sem született, már most több helyen jártunk vele, mint amennyi helyre egy átlagos ember eljutna élete során.
De azt kell mondanom, hogy ezt volt kitől örökölnie.
Mini Romániától kezdve megjárt Kanadát, Angliát, Németországot és még Líbiát is, és még jópár helyen volt nyaralni Görögországtól kezdve Törökországig mindenfele, én még 9 éves sem voltam, mikor Örményországban és Oroszországban jártam, a néptánccal jártam be szinte egész Európát (Szardínia, Románia, Lengyelország, Spanyolország, Monaco, Szicília). Így nem is csoda, hogy mióta bővülőben van a család, azóta is több helyen megfordultunk, és bár Mono még nem sokat érzékel a dologból, azt hiszem élményből születése után sem lesz hiány.
Nem sokkal az után, hogy megtudtuk, már hárman vagyunk:
De azt kell mondanom, hogy ezt volt kitől örökölnie.
Mini Romániától kezdve megjárt Kanadát, Angliát, Németországot és még Líbiát is, és még jópár helyen volt nyaralni Görögországtól kezdve Törökországig mindenfele, én még 9 éves sem voltam, mikor Örményországban és Oroszországban jártam, a néptánccal jártam be szinte egész Európát (Szardínia, Románia, Lengyelország, Spanyolország, Monaco, Szicília). Így nem is csoda, hogy mióta bővülőben van a család, azóta is több helyen megfordultunk, és bár Mono még nem sokat érzékel a dologból, azt hiszem élményből születése után sem lesz hiány.
Nem sokkal az után, hogy megtudtuk, már hárman vagyunk:
2011.április 18. Nürnberg
És ha már arra jártunk, akkor megnéztük Münchent, Karlsruhe-t és Salzburgot is.
Mivel Mini Frankfurtban dolgozik, és lehetőség volt rá, így egyértelmű volt, hogy míg lehet, addig meglátogatom. Így 22 hetes terhesen repülőre ültem, és egy hétvégét együtt töltöttünk.
2011. augusztus 6. Frankfurt "MyZiel"
2011. augusztus 7. Frankfurt "Olasz Fesztivál"
Most pedig úgy gondoltuk, hogy ha már ilyen szép idő van, akkor teszünk egy spontán kirándulást az osztrák fővárosban:
2011. szeptember 24. Bécs
És bár az elkövetkezendő hónapokban nem hiszem, hogy folytatnának a sort, biztos vagyok benne, hogy az utazások ezzel nem fejeződnek be, és még nagyon sok szép helyen fogunk hármasban járni.
2011. szeptember 21., szerda
Nevezzük nevén a gyermeket
Már írtam egy bejegyzést a nevekkel kapcsolatosan, de akkor most jöjjenek a konkrétumok.
Nálunk ez már szinte a megismerkedésünktől fogva téma, bár akkor még egyikünk sem vette komolyan a dolgot.
Egyik este elkezdtünk beszélgetni Minivel a szóba jöhető nevekről. Én nagyon szerettem volna, ha két keresztneve lesz a gyermekünknek és legalább az egyik magyar eredetű. Így jött nálam számításba a Csenge, Kincső és a Réka. Természetesen ezekről Mini hallani sem akart.
Ő a Flóra és a Milla nevekkel állt elő, így aztán mondván, hogy egyenlőre úgyis teljesen mindegy, okos nőként ráhagytam a dolgot. Aztán idővel a Millából Lilla lett, dehát ilyen apróságokon nem akadok fenn, végülis a lényegen nem változtatott.
Érdekes módon fiú névben sosem gondolkodtunk, és máig nagy bajban lennénk, ha nekünk tetszőt kellene mondani.
Aztán évekig szunnyadt a téma, hiszen nem volt jelentősége. Először tavaly került ismét szóba, mikor az esküvő előtt nyilatkozni kellett az anyakönyv vezetőnél, hogy mi lesz leendő gyermekünk vezetékneve.
A mai törvények már számtalan lehetőséget kínálnak. (apja neve, anyja neve, és ezek varriációi kötőjeles formában)
Azt hiszem ez egyikünknél sem merül fel kérdésként, hogy a gyerek a hagyományos módon Mini vezetéknevét fogja viselni, tehát Bartha lesz.
Aztán eljött az idő, amikor tényleg komolyan újra kellett tárgyalnunk a névkérdés témát, mert előbb-utóbb nevet kell adni a Mononak, amit egy életen át viselnie kell.
Persze Mini továbbra is kitartott a Bartha Flóra Lilla névnél, és ez volt az a pillanat, amikor a sarkamra kellett állnom, és tudományos tényekkel alátámasztani, hogy miért is nem jó ez a név.
Fő indokom az volt, hogy mivel a vezetéknév amúgy is mély hangrendű, ezért nem rakhatunk mellé egy mély hangrendű keresztnevet is, mert akkor olyan depis lesz az egész. Meg amúgy is a növényvilág nevét akarjuk adni a gyereknek, amit még becézni sem lehet?
Azt hiszem meggyőző voltam, mert utána avval teltek az estéink, hogy nézegettük a neveket, majd egyszer-egyszer bemondtunk egyet a levegőbe, amit természetesen a másik egy határozott és azonnali Nem-mel el is vetett.
Nálam szóba sem jöhettek a magánhangzóval kezdődő nevek, hiába volt jópár, ami tetszett volna, valahogy a szintén magánhangzóra végződő vezetéknév mellett nem tudtam volna elképzelni. És nem akartam olyan nevet, amik most divatosak, hogy ha a Mono közösségbe kerül, akkor rajta kívül még 3-4 kislányt hívjanak ugyanezen a néven.
Azt hiszem ez onnan is jött, hogy az én nevem sem éppen hétköznapi, hiszen akármilyen társaságban megfordulok, mindenki azt mondja, hogy még nem is hallotta a Gyöngyvér nevet. Én pedig büszkén viselem, hogy ennyire egyedi.
És akkor egyszer csak felvetettem a Regina nevet, és meglepetésemre nem jött a hirtelen ellenkezés. Így aztán megegyeztünk, hogy leendő gyermekünket Bartha Regina Lillának fogják hívni.
Hónapok teltek el így, a pocakom növekedett, és én már a nevén szólongattam a lányunkat.
És akkor jött a sokk.
Egyik este Mini felvetette, hogy neki nem tetszik a Lilla név. Nem is értettem igazán, hiszen ehhez ő ragaszkodott az elmúlt 5 évben, de gondoltam magamban, ha neki nem tetszik, majd találunk másikat, ami talán nekem is jobban tetszik.
De rá egy hétre ismét előjött a téma, hogy már a Regina sem tetszik neki. Na ennél a pontnál elkeseredtem. Én már hónapok óta növesztgetem a pocakomban Regina nevű lányunkat, és akkor most magyarázzam meg neki, hogy mégsem úgy fogják hívni, mert az apja meggondolta magát?
Mondanom sem kell, hogy szó szerint belebetegedtem a dologba, és napokig nem aludtam.
Azt hiszem ezt az érzést egy férfi fel sem tudja igazán fogni.
Még szerencse, hogy a vezeték néven nem olyan egyszerű változtatni, mert akkor a Bartha sem tetszene a Drága Férjemnek.
És természetesen Mini olyan nevekkel jött elő, hogy nem is értem, honnan szedte őket. Hogy lehetne a lányunk Emese vagy Ágnes?
Aztán egyik este felvetette a Nórát. Amivel azon kívül, hogy nem sokban különbözik a Flórától, és hogy van egy Bartha Nóra nevű ismerősöm, más baj nem volt. Én viszont a Reginából nem engedtem. Így aztán jött a nagy dilemma, hogy Bartha Regina Nóra, vagy Bartha Nóra Regina.
Azt hiszem ismét jól döntöttem, mikor hagytam ülepedni a témát, és hetekig nem is beszéltünk róla.
Aztán a nagy bevásárló körútunk alkalmával szembe kerültünk azokkal a bizonyos aranyos betűkkel, amikből ki lehet rakni leendő gyermekünk nevét, és a szobája ajtójára lehet ragasztani. És ekkor Mini a REGINA név betűit szedte össze a polcról.
Be kell valljam, hatalmas kő esett le a szívemről, hogy a Mononk mégis az eredeti nevét fogja kapni, és innentől nem is nagyon érdekelt, hogy mi lesz a második neve, a döntést ráhagyom Minire.
Bár nem is mi lennénk, ha még nem lennénk bizonytalanok a témában, hiszen a múltkor Mini feltette a kérdést, hogy kell-e nekünk két keresztnév.
Így aztán Mononk végleges neve még mindig kérdéses, a Bartha Regina már biztos.
Nálunk ez már szinte a megismerkedésünktől fogva téma, bár akkor még egyikünk sem vette komolyan a dolgot.
Egyik este elkezdtünk beszélgetni Minivel a szóba jöhető nevekről. Én nagyon szerettem volna, ha két keresztneve lesz a gyermekünknek és legalább az egyik magyar eredetű. Így jött nálam számításba a Csenge, Kincső és a Réka. Természetesen ezekről Mini hallani sem akart.
Ő a Flóra és a Milla nevekkel állt elő, így aztán mondván, hogy egyenlőre úgyis teljesen mindegy, okos nőként ráhagytam a dolgot. Aztán idővel a Millából Lilla lett, dehát ilyen apróságokon nem akadok fenn, végülis a lényegen nem változtatott.
Érdekes módon fiú névben sosem gondolkodtunk, és máig nagy bajban lennénk, ha nekünk tetszőt kellene mondani.
Aztán évekig szunnyadt a téma, hiszen nem volt jelentősége. Először tavaly került ismét szóba, mikor az esküvő előtt nyilatkozni kellett az anyakönyv vezetőnél, hogy mi lesz leendő gyermekünk vezetékneve.
A mai törvények már számtalan lehetőséget kínálnak. (apja neve, anyja neve, és ezek varriációi kötőjeles formában)
Azt hiszem ez egyikünknél sem merül fel kérdésként, hogy a gyerek a hagyományos módon Mini vezetéknevét fogja viselni, tehát Bartha lesz.
Aztán eljött az idő, amikor tényleg komolyan újra kellett tárgyalnunk a névkérdés témát, mert előbb-utóbb nevet kell adni a Mononak, amit egy életen át viselnie kell.
Persze Mini továbbra is kitartott a Bartha Flóra Lilla névnél, és ez volt az a pillanat, amikor a sarkamra kellett állnom, és tudományos tényekkel alátámasztani, hogy miért is nem jó ez a név.
Fő indokom az volt, hogy mivel a vezetéknév amúgy is mély hangrendű, ezért nem rakhatunk mellé egy mély hangrendű keresztnevet is, mert akkor olyan depis lesz az egész. Meg amúgy is a növényvilág nevét akarjuk adni a gyereknek, amit még becézni sem lehet?
Azt hiszem meggyőző voltam, mert utána avval teltek az estéink, hogy nézegettük a neveket, majd egyszer-egyszer bemondtunk egyet a levegőbe, amit természetesen a másik egy határozott és azonnali Nem-mel el is vetett.
Nálam szóba sem jöhettek a magánhangzóval kezdődő nevek, hiába volt jópár, ami tetszett volna, valahogy a szintén magánhangzóra végződő vezetéknév mellett nem tudtam volna elképzelni. És nem akartam olyan nevet, amik most divatosak, hogy ha a Mono közösségbe kerül, akkor rajta kívül még 3-4 kislányt hívjanak ugyanezen a néven.
Azt hiszem ez onnan is jött, hogy az én nevem sem éppen hétköznapi, hiszen akármilyen társaságban megfordulok, mindenki azt mondja, hogy még nem is hallotta a Gyöngyvér nevet. Én pedig büszkén viselem, hogy ennyire egyedi.
És akkor egyszer csak felvetettem a Regina nevet, és meglepetésemre nem jött a hirtelen ellenkezés. Így aztán megegyeztünk, hogy leendő gyermekünket Bartha Regina Lillának fogják hívni.
Hónapok teltek el így, a pocakom növekedett, és én már a nevén szólongattam a lányunkat.
És akkor jött a sokk.
Egyik este Mini felvetette, hogy neki nem tetszik a Lilla név. Nem is értettem igazán, hiszen ehhez ő ragaszkodott az elmúlt 5 évben, de gondoltam magamban, ha neki nem tetszik, majd találunk másikat, ami talán nekem is jobban tetszik.
De rá egy hétre ismét előjött a téma, hogy már a Regina sem tetszik neki. Na ennél a pontnál elkeseredtem. Én már hónapok óta növesztgetem a pocakomban Regina nevű lányunkat, és akkor most magyarázzam meg neki, hogy mégsem úgy fogják hívni, mert az apja meggondolta magát?
Mondanom sem kell, hogy szó szerint belebetegedtem a dologba, és napokig nem aludtam.
Azt hiszem ezt az érzést egy férfi fel sem tudja igazán fogni.
Még szerencse, hogy a vezeték néven nem olyan egyszerű változtatni, mert akkor a Bartha sem tetszene a Drága Férjemnek.
És természetesen Mini olyan nevekkel jött elő, hogy nem is értem, honnan szedte őket. Hogy lehetne a lányunk Emese vagy Ágnes?
Aztán egyik este felvetette a Nórát. Amivel azon kívül, hogy nem sokban különbözik a Flórától, és hogy van egy Bartha Nóra nevű ismerősöm, más baj nem volt. Én viszont a Reginából nem engedtem. Így aztán jött a nagy dilemma, hogy Bartha Regina Nóra, vagy Bartha Nóra Regina.
Azt hiszem ismét jól döntöttem, mikor hagytam ülepedni a témát, és hetekig nem is beszéltünk róla.
Be kell valljam, hatalmas kő esett le a szívemről, hogy a Mononk mégis az eredeti nevét fogja kapni, és innentől nem is nagyon érdekelt, hogy mi lesz a második neve, a döntést ráhagyom Minire.
Bár nem is mi lennénk, ha még nem lennénk bizonytalanok a témában, hiszen a múltkor Mini feltette a kérdést, hogy kell-e nekünk két keresztnév.
Így aztán Mononk végleges neve még mindig kérdéses, a Bartha Regina már biztos.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
