Az első igazán közös családi éjszaka

Történt ugyanis, hogy Mono a szokásos időben, a szokásos módon aludt el. Majd éjfélkor kipattantak a szemei (szokás szerint foghatnám az időjárásra, fogacskára, miegymásra, de minek, hiszen a lényegen nem változtat) és nem is akart elaludni teljes 3 órán keresztül. De ne szaladjunk ennyire előre.
Éjfélkor egy picit hagytam nyöszörögni, gondolván csak a cumiját nem találja. Aztán bementem, hátha én megtalálom, becsempészem a pici szájába, és már alszunk is tovább, de a cumi a szájában volt, és ahogy bementem, már adta is volna oda a macinak, és nyújtotta a kezecskéit, hogy vegyem ki.
Mivel mióta Apa hazajött az Apa Mono kedvenc jele, félálomban már mutatta is. Kivettem, bevittem a hálószobába, hátha mellettem elalszik. Nem aludt. Átköltözött Apa mellé, bíztam benne, hogy az újdonság erejével Apa hatni tud rá, és elaltatja. Hát nem. Apa még nem ismeri a titkot, hogy gyerek altatásánál szülő nem mozdul, nem vesz levegőt, tetszhalott álláspontra helyezkedik, és várja, hogy csemetéje álomba szenderüljön. És mivel Apa előbb mozdult meg a kelleténél, ezért Mono úgy döntött, mégsem alszik, kipihente magát.
Hagytuk rohangálni a lakásban, hátha elfárad. Nem fáradt.
Kapott egy adat tejcit, hátha kevés volt a vacsora, és kidől. Nem dőlt.
Visszaraktam a kiságyba, hagytam sírni, kicsit csend volt, aztán megint sírás.
Beköltöztem hozzá, hátha akkor elalszik. Nem volt jó.
Így aztán visszaköltöztünk a francia ágyba, magunk közé vettük Apával, Baby Einstein bekapcs, és már csak a csodában bíztunk, miközben még egy adag tejcit kevertem neki.
Végül 20 perc mese után végre mutatta, hogy álmos. Apa kikapcsolta a mozit, és vártunk.
Mono fészkelődött egy darabig. Feje rajtam, lába Apán, feje a lábamon, lába Apa hasán, végül a nyerő alvópóz a feje Apán, lábán a számban kombináció lett.
Mikor már biztos voltam benne, hogy alszik, mindenki számára kényelmes pozícióba helyeztem, és hozzánk képest párhuzamosba állítottam.
Még hallottam, ahogy álmában beszél és nyöszörög valamit, majd végre én is elaludtam.
Szerintem olyan fáradtak voltunk mind a hárman, hogy reggelig meg sem mozdultunk.
Reggel aztán Mono vigyorral az arcán, töretlen energiával ébredt, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy alvás terén mínusz 3 órában van.

Már előre félek, mi lesz, ha Mono kikerül a kiságyból, és akkor jön-megy, amikor ő akar.
Ekkor mindig eszembe jut az apám mondása, hogy

"nem nagyobb lakás kell, csak egy nagyobb ágy".

Baba jelbeszéd, ahogy én tanítom

Nem akarom feltalálni a spanyol viaszt, mert nyilván valaki okos már előttem kitalálta, hogy miért így, ilyen módszerrel, ezeket a jeleket tanítják meg egy tanfolyam keretében.
Nem is akarom taglalni, hogy miért jó, hasznos, hiszen tele van vele az internet.
A saját tapasztalataimat írom le, magamnak, ha majd újra kezdem, gyermekeimnek, ha elolvassák, és mindenkinek, aki hasznosnak tartja.

1. A tanfolyam a szülőnek szól.
Persze egy kismama nem hagyja otthon a csemetéjét, és játékok, mondókák segítségével próbálják is lekötni a gyerkőcök figyelmét, ez azonban vérmérséklettől, időjárástól, sok minden egyébtől függően hol sikerül, hol nem. És inkább nem. Tehát a szülők, miközben egyik szemükkel figyelik az oktatót, másik szemükkel a gyerekükön tartják, az oktató pedig a kínos hisztik ellen, és hogy a gyerek igazából nem is nagyon akar ott lenni, ahova vitték, néha próbál bedobni egy éneket, mondókát, játékot.

2. 7-8 hónapos babánál érdemes elkezdeni, hogy pár hónapon belül eredménye legyen.
Nem azért mondom, mert mi akkor kezdtünk. A szakirodalom szerint 0 éves kortól érdemes elkezdeni. Na igen, de mit is fog fel az egészből egy pár hónapos csecsemő, akinek a legfőbb gondja, hogy mikor kap enni, és mikor aludhat. Aztán jön az az időszak, amikor elkezd kúszni, mászni, menni, kitárul előtte a világ, tehát kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mindenféle jelekre figyeljen. Tehát mikor már túl van a nagy felfedezéseken, és a számára legnagyobb problémát, a helyváltoztatás kérdését megoldotta, és nem csak arra koncentrál, hogy elérje a széktől az asztalt, amit ingatag lábakon közelít meg, nagyon figyelve arra, hogy közben le ne huppanjon a földre,na akkor már másra is oda tud figyelni, és érdemes az őt érdeklő dolgok jeleit mutatni neki.

3. Mutat, mond, megfigyel, megerősít, dicsér.
Először a gyermeket leginkább érdeklő tárgyak jeleit tanítsuk meg neki.
Az első jel nálunk a lámpa volt. Már csecsemő korától nagyon tetszett neki, ahogy világít, így mikor 8 hónaposan már eljutott a kis agyáig, hogy ha a lámpa fel van kapcsolva, akkor világos van, ha le van kapcsolva, akkor sötét, jöhetett a lámpa jele. Lámpa felkapcs, lámpa lekapcs, jel mutat, és mond, hogy lámpa. Hónapokon keresztül. Míg egyszer csak ő is nem mutatta. Természetesen egyáltalán nem úgy, ahogy azt mutatni kellene, de valami hasonlót. És én akkor nagyon boldog voltam.
Nagyon fontos, hogy a jeleket nem csak mutatni kell, hanem mondani mellé, hogy mit mutatunk. Folyamatosan figyelni kell a gyermeket, hiszen lehet, hogy már rég mutatja azt a valamit, csak még mi nem jöttünk rá, hogy az a jel nála mit jelent, mert nem is hasonlít ahhoz, ahogy mi mutatjuk. Ha mutat egy jelet, mindig meg kell erősíteni, hogy "igen, látom mit mutatsz, értem, hogy mit mutatsz, igen, az egy lámpa, kutya, virág, stb.". És természetesen minden egyes alkalommal meg kell dicsérni, hogy felismerte azt a valamit, és mutatta a jelét.

4. Minden a szülő kitartásán múlik.
Mint már mondtam, egy ilyen tanfolyam nem a gyerekeknek szól, hiszen ne várjuk egy 1 éves gyerektől, hogy egy mutatás után megjegyzi az adott jelet, főleg úgy, hogy csak kimondjuk a szót, de nem is látja. Úgy gondolom, hogy a gyerekek, vizuális alkatok. Hiszen hiába mutatjuk, és mondjuk neki, hogy "lovacska", ha még életében nem látott lovat, nem hogy élőben, de még képen sem. Tehát azokat a jeleket, amiket lát fizikai valójukban, sokkal hamarabb megtanulják, majd utána már a szavakat is tudják kötni a jelekhez, anélkül, hogy látnák a képet.
De ez nem 1 nap, 1 hét, ez hosszú-hosszú folyamat, amit a szülőnek kell otthon végigcsinálnia. Amennyiben akarja, és komolyan gondolja.
Nagyon nehéz az elején mondani és mutatni, de aztán megszokja az ember. És nehéz nem odaadni azt a valamit, amire éppen rámutat, hiszen tudjuk, hogy mire gondol, de ha megvárjuk és kiköveteljük tőle a jelet (természetesen amennyiben tudjuk, hogy már ismeri), a gyerek is hamar rá fog jönni, hogy jelekkel sokkal könnyebben és hamarabb megérteti magát.

5. Belejön, mint kis kutya az ugatásba.
Amint az első jeleket megtanulta a gyermek (ez nálunk 4 hónap után következett be), és rájön, hogy ez számára is hasznos, szinte naponta fog új jeleket tanulni, sőt követelni fogja, hogy a dolgoknak mutassuk a jelét. Az első hónapban még csak 1-2 jelet fog elsajátítani, aztán már havi 15-20 új jelet is megtanul, és innentől már csak a szülő szorgalmán múlik, hogy ő meddig képzi saját magát, hogy mind újabb és újabb jeleket mutathasson a csemetéjének.

6. Csak azokat a jeleket tanulja meg a gyerek, amik számára fontosak.
Természetesen a szülőn múlik, hogy mik azok a jelek, amiket mutat a gyermeknek, hiszen ő csak azokat tudja megtanulni, ezért fontos helyesen és megfelelő sorrendben "adagolni" a tudást a csemetének.
Hogy a gyermek "rákapjon" a jelelésre, először az őt érdeklő jelekkel érdemes kezdeni. (ezek nálunk a lámpa, kulcs, kutya, baba voltak).
Aztán jöhetnek a számára és számunkra is hasznos jelek, mint az alvás, evés, kérem, fürdést, stb.
Az állatok is nagyon érdeklik a kicsiket, így azokat is hamar megtanulják.
A családtagok: anya, apa, mama, papa.
Teljesen felesleges olyan elvont dolgokat tanítani neki első körben, amik számára még felfoghatatlanok, mint pl. a színek, a hangulatok, és a legtöbb ige. Elvégre honnan tudhatná egy 1 - 1,5 éves gyerek, hogy mi az, hogy "élni", "gondolkodni", "elfelejteni", stb.?
Az pedig, hogy melyik jelet mikor és mennyi idő után mutatja a gyermek, teljesen tőle függ. Van olyan jel, amit egy mutatás után használ, van, amit hónapok óta mutatok neki, és nem hajlandó mutatni (pl. a malac, nyúl)

7. A szülő mindig helyesen mutassa a jeleket.
Bár sok helyen olvastam, hogy ha a gyermek megtanul egy jelet, akkor azt már úgy fogja használni, ahogy először mutatta. Ezzel nem értek egyet, hiszen ahogy nő, ügyesedik a keze, és egyre pontosabban tudja utánozni a kézmozdulatokat, így fontosnak tartom, hogy a szülő mindig a helyes jelet mutassa a gyermekének, hogy idővel a gyermek is kijavíthassa.
Nálunk először teljesen azonos volt a "labda", a "cipő", és a "még" jele. Mostanra azonban a kis kezeivel labdát formál, a cipőnél vízszintesen tartja a csuklóit, és a "még" megmaradt "még"-nek.

8. Érdemes naplót vezetni.
Mint ahogy sok szülő amúgy is dokumentálja a gyermeke legfontosabb pillanatait, úgy gondolom, hogy a jeleket is érdemes. Hogy mit, mikor, és bár képet készíteni nagyon nehéz egy-egy mozdulatról, a hogyan-t is érdemes. Jó látni a fejlődést, hogy a hónapok elteltével mennyi jelet ismer a gyermekünk, és hogy minden hónapban mennyivel többet tanul meg, és nem utolsó sorban a családi albumban is aranyosan mutat egy jelelő kisgyermek.

9. A negatív kritikát nem kell meghallani.
Azt hiszem, a magyar emberekre nagyon jellemző, hogy félnek minden újtól, és el is zárkóznak előle. Így aki nem hallott a baba jelbeszédről, az általában nem is néz jó szemmel.
Az elmúlt majd egy év alatt, amióta aktívan foglalkozom a témával, háromféle emberrel találkoztam.

Az egyik elfogadja, de magában megállapítja, hogy biztos valami úri hóbort, elvégre ma már az ember zsenit akar csinálni a még meg sem született gyerekéből is, és hogy ő biztos nem csinálná ezt a saját gyerekével. De más babaúszásra járatja a gyerekét, vagy épp úgy gondolja, hogy mi is felnőttünk mindenféle tanfolyam nélkül, én a jelbeszéd mellett döntöttem.

A másik még ennél is rosszabb, hiszen egy olyanról mond véleményt, méghozzá negatívot, amit nem is ismer. Nem egyszer néztek rám furcsán, néhol sajnálkozóan az utcán, boltban, amikor jeleltünk a gyermekemmel, sőt volt, aki megkérdezte, hogy "csak nem néma?". Folyamatosan jönnek a szokásos kérdések, amiről szintén sokat lehet olvasni, hogy "nem félek, hogy így nem fog megtanulni beszélni?". És mivel a korának megfelelő szókészlettel rendelkezik, csak mellette még ki tudja magát fejezni egy másik formában is, azt hiszem, inkább a javára válik, mint hátrányt jelentene.

És a harmadik típus, akik a legkevesebben vannak, érdeklődnek a jelelés és a módszer iránt. Ők általában a gyakorlatban látják ennek a hasznos oldalát, és ekkor döntik el, hogy ők is alkalmazni fogják saját gyermeküknél.

10. Hogy mire jó, az a jövő titka.
A szakirodalom erre a részre is kitér, hogy mennyire hasznos a későbbiekben is, ha gyermekként jelbeszédet tanul.
Hogy később, ha bekerül óvodába, iskolába, miben lesz előnye a többi gyerekhez képest, majd kiderül. Amit most látok, hogy a kortársaihoz képest sokkal nyitottabban jár a világba, hiszen amíg egy 15-16 hónapos gyerek ismer 2-3 szót, addig egy 8 hónapos korától jelbeszédet tanuló gyermek 60-70 jelet is ismerhet és használhat ebben a korban.
És használni is fogja őket. Teljesen mindegy, hogy egy séta során az 1000. virágot látja, ő az 1000. virágot is mutatni fogja. És itt tartom fontosnak a 3. pontban leírtakat. A szülőnek az 1000. virágnál is meg kell erősítenie, hogy "bizony, az egy virág".
Az is kérdés még számomra, hogy majd ha már beszél, mennyire fogja használni, vagy elhagyni a jeleket, de azt hiszem, ez is a szülőn múlik, hiszen ha folyamatosan mondja és mutatja, akkor a gyermeknek is ez lesz a természetes.

A módszert egyébként az általam az általános iskolában tanult Zsolnai-féle módszerhez tudnám hasonlítani, ahol a betűket képeken és szavakon keresztül tanultuk meg, tehát egy hanghoz egy képet és kifejezést kötöttünk. A baba jelbeszédnél úgy gondolom, hogy ugyan ez történik, hiszen a gyermek a szót, a képet egy jellel köti össze.

Mesélő jelek - baba jelbeszéd tanfolyam 6. rész

Elérkezett a tanfolyam vége, az utolsó foglalkozás. Sajnálom, mert bár új jeleket csak itt-ott tanultunk, azt is főleg én, nagyon jól éreztük magunkat.
A mai éjszakánk kicsit nehéz volt, hiszen a szeles időt Pici Lányom nem nagyon szereti, és napok óta hőemelkedése van, amit vagy valami vírus, vagy egy kis napszúrás okoz, de gondoltam az utolsó alkalmat nem hagyjuk ki, és nagyon jól tettük.

Mono már nagyon otthonosan érzi magát a Kölyökvárban, így azonnal ment játszani, míg a foglalkozás el nem kezdődött.

Aztán elkezdődött a foglalkozás, amit most felvettek videóra is. Sajnos most csak hárman vettünk részt az órán, és egyik kisgyerek sem volt elemében, de azt hiszem, Mono most volt a legfelszabadultabb. Most láttam rajta először, hogy határozottan jót tesz neki a közösség, és nem ült mindig az ölemben. Bordás falat mászott, játszott a játékokkal, de mikor valami számára érdekes következett, ének vagy mondóka, mindig visszatelepedett az ölembe, és most először rengeteg jelet is használt az óra alatt.
A foglalkozás végén aztán interjút készítettek a szülőkkel, miért járunk, hol hallottunk róla, pozitívumok, stb. Mi voltunk az utolsók, és  Mono szépen mutogatta a jeleket, pedig egyébként nem szereti, ha "cirkuszi majmot" csinálok belőle, de szerintem most valahogy érezte, hogy szerepel, és 4 felnőtt nézi csodálattal a tudományát, úgyhogy ha estig soroltam volna a jeleket, ő estig mutogatta volna őket.
Mikor már elköszönőben voltunk, azért fél füllel hallottam, ahogy a kamerás emberke mondja, hogy az óra anyagából nem sok a használható dolog, de ez az utolsó 5 perc az ÉN LÁNYOMMAL minden pénzt megért. Persze én meg híztam rendesen.

Az óra egyébként a kinti dolgokról szólt, játszótér, közlekedés, stb. Jelekben nem igazán bővelkedett, bár a videofelvétel miatt inkább egy bemutató óra akart volna lenni, ha a gyerkőcök közreműködőbbek.
Mindenesetre én sajnálom, hogy véget ért, mert én is nagyon szerettem jeleket tanulni, és bár eddig is képeztem magam itthon, azért mástól látva sokkal könnyebb tanulni.
A továbbiakban pedig biztos kipróbáljuk a Kölyökvár többi programját is, mert Mono nagyon jól érzi ott magát.

Ujjongás, harsona, tűzijáték a lakás legkisebb helyiségében

Bár Pici Lányomra nem igazán jellemző, ma egy kicsit hisztisebb volt az átlagosnál, de magyarázat nem nagyon volt rá, így aztán mondhatni, nem bántam volna, hogy hamar túlesünk az esti rituálén és végre alszik és kialussza magát.
Némi közelharc árán levetkőztettem, majd útnak eresztettem a szokásos kis fogócskára a lakásban. Egyszerűen imádom, ahogy a meztelen kis hátsóját rázza, miközben visítva nevetve szedi a lábacskáit és szalad előlem.
Aztán betalált a fürdőszobába, hogy most már jöhet a fürdés, de hirtelen megállt az ajtóban, és mutatta a "pisi" jelét, legalábbis én annak értelmeztem, mert mostanában kicsit kaotikus a jelelése.
Mivel az elmúlt napokban csak egy pillanatra ült a WC-re, nem vártam csodát, de gondoltam, nem veszem el a lelkesedését csak azért, mert nekem ehhez most nagyon nincs kedvem.
Így a szokásos módon előkészítette magának a terepet, majd némi unszolás hatására sikerült ráültetnem. Sajnos még könyvből sem voltam felkészülve, így a BabaPatika épp aktuális számát lapozgattuk, amiben nem túl sok értelmes dolog volt.
Kutya, baba, anyuka, kutya, kutya, baba, baba, baba a pocakban, anyuka, kutya...
És akkor egyszer csak Mono arcán teljes döbbenet, és mutatja nekem a kicsi kezét, amivel épp a lába között nyúlkált. És akkor esett le, mikor némi csorgó hangra lettem figyelmes, hogy itt bizony nagy esemény történt.
És ekkor jöhetett az ujjongás, tűzijáték, dobosok, pomponlányok és miegymás.
Pici Lányommal együtt örültünk, nevettünk, majd jöhetett a WC papír tépkedés, és a WC kagylóba dobás végre nem feleslegesen.

Minden esetre egy új útra léptünk, a pelenkán kívüli útra, amikor a dolgok abban a helyiségben történnek, ahol azoknak történniük kell.

Mesélő jelek - baba jelbeszéd tanfolyam 5. rész

Ma úgy alakult, hogy a Mamával mentünk a tanfolyamra, hogy megnézze, hova is járunk szombatonként, és hol érzi magát nagyon jól az unokája.
Kivételesen nem mi voltunk az elsők, de Monot már nem zavarta, hogy előtte már más is birtokba vette a területet, amint lekerült a kabát és a sapka, már ment is játszani.
Természetesen most is nagy sikert aratott a kockás képkirakó (nem tudom, mi a hivatalos neve, de majd ha eljut odáig a fejlődésben, úgyis okos leszek), amiből remekül lehet tornyot építeni, mert a rajta lévő képrészletek még nem érdeklik.
Aztán kinyitották a terem ajtaját, ahol a foglalkozás lenni szokott, és az én Pici Lányom már ment is befele, és mutatott a szertárra, ahonnan a játékok elő szoktak kerülni.
Persze jó, hogy jött a Mama, hiszen ki más tanítaná meg a rosszra, hogy Mono kipróbálja a bordás falat, ami az elmúlt 4 hétben fel sem tűnt neki.

Aztán megkezdődött az óra, és Mono először bajban volt, hogy akkor most az én, vagy a Mama ölébe üljön, de aztán úgy döntött, hogy mindenki kap egy kicsit, így egyszer nálam, egyszer nála hallgatta végig a dalokat. A fennmaradó időben pedig ment a bordás falhoz, vagy a játékos dobozból kikerülő játékokat hozta oda nekem, de abban a pillanatban, hogy jött a zene, lecsüccsent és elmélyülten figyelt.
Az óra végén aztán a buborék szokás szerint nagy sikert aratott, és aztán a dobozba ismét szépen visszapakolta a játékokat.

Tananyag szempontjából viszont a mai óra nem sokat ért. Elméletileg a napirend esti része lett volna mára beiktatva, de ami a jeleket illeti, nem igazán bővelkedett bennük az óra, inkább csak ismétlés volt, és hogy úgy mondjam, időhúzás, mert valamivel ki kellett tölteni ezt a foglalkozást is. Ami a felépítését illeti, szervezettségben is messze elmaradt az eddigiektől.
De összegezve, új jelet nekem amúgy is nagyon nehéz tanítani, Mono így is, úgy is jól érzi magát, szóval a mai délelőtt is jól telt.

Foglalkozás után, aztán jöhetett ismét egy kis játék, és a közös evészet. Olyan aranyosak, ahogy a három, szinte egykorú pici lány leül a kis székekre a kis asztalokhoz, és egy tálból szedik a kekszet, majd mindenki issza a maga vizét.

Sétáltunk

Persze ez önmagában nem lenne nagy szám, hiszen az elmúlt 16 hónapban alig akadt nap, amikor ne róttam volna a kilométereket, miközben Mono a babakocsiból szemléli a "tájat".
De mióta a lépkedés művészetét tökélyre fejlesztette, persze erre a hosszú tél alatt a lakásban volt is lehetősége, azóta elég nehéz a babakocsiban tartani, és nagyon nem is akarom, hiszen azért van két szép lába (vagy majd szép lesz), hogy használja.
A szép időre való tekintettel délutánra is beiktattunk egy sétát a szokásos útvonalunkon, úti célként a Plazaban bevásároltunk.
Visszafele azonban, amint biztonságos környékre értünk, a forgalomtól nyugisabb utcába, kivettem Monot a babakocsiból, hogy saját lábán gyalogolhasson haza.

A kb. 800 métert a Plaza és Mini-Lak között majdnem 1 óra alatt tettük meg, nem mintha nem értünk volna rá, de normális esetben ez a táv alig 10 percbe telik.
Mono nagyon okosan fogta az ujjamat egész végig, olyannyira szorította, hogy még a vér is kiment belőle, de nem bántam, hiszen eddig mindig nekem kellett fognom, hogy el ne szaladjon, most pedig szépen jött mellettem.

Természetesen mindenre rácsodálkozott. Minden lehullott levélre rá kellett lépni, ahogy minden virágra is, és elmutogatta, hogy az "virág" és "még virág". Majd megnéztük, hogy melyik fáról hullott le, és megbeszéltük, hogy a földről nem veszünk fel semmit, amit "nem-nem"-mel tudatosított is magában.

Mono nagy örömére az úton találkoztunk kukás autóval, amiről megállapította, hogy "autó", és megbeszéltük, hogy a koszos "pelust" viszi el. Megállapította, hogy a "szél fúj", a "nap pedig süt". Láttunk sétáló "babát", "madárkát", "labdázó" kisfiút, és természetesen "kutyust", amiket mind-mind mutogatott.
Hazaérve azt hittem, elfáradt, de ennek semmi jelét nem mutatta, hiszen itthon is ugyanolyan lelkesen és nevetgélve játszott tovább.

Ismét egy csodás napunk volt együtt.

Mesélő jelek - baba jelbeszéd tanfolyam 4. rész

Kicsit aggódtam a mai foglalkozás miatt, hiszen Mono már negyed 7 óta ébren volt, és indulás előtt esett-kelt, ami nála a fáradság jele, de gondoltam lesz, ami lesz, útnak indulunk.
Bár a szokásosnál később indultunk, mégis mi voltunk megint az elsők, de mire levetkőztünk, már meg is érkezett az első játszópajtás, Lili személyében.
Új játékot találtak, kockákból tornyot építettek, míg mi az anyukával megtárgyaltuk a mindkettőnknél aktuális fogkérdést.
Aztán megjöttek a többiek is, és elkezdődött a foglalkozás. Ételek és a napirend reggeli része.
Nekem úgy tűnt, hogy a gyerekek ezt a foglalkozást nem élvezték annyira, mint az eddigieket. Mono is fészkelődött az ölemben, odament az ablakhoz, és nézegette az utcán az autókat, majd ha jött egy-egy ének, akkor visszacsüccsent az ölembe.
Ami a jeleket illeti, az alapjeleket már Mono is mutatta, mert a műanyag gyümölcsök sokat segítettek neki a felismerésben, és én eddig a jelek vizuális megjelenítését hiányoltam is, mert tapasztalatból tudom, hogy a gyerekeknek könnyebb, ha nem csak hallják, de látják is azt a valamit, aminek a jelét meg akarjuk velük tanítani. Így aztán Mono fogott egy banánt, és egész idő alatt el sem engedte, és szorgosan mutogatta a jelét. Úgy érzem, most már megszokta a közeget, azt, hogy itt értik, ha mutogat valamit, így aztán már nem szégyenlősködik, és mutogat is mindenfélét, ami éppen eszébe jut, látja vagy hallja.

A foglalkozás végén nagy megdöbbenésemre Mono, mint a kisangyal, visszapakolta az összes játékot a dobozba, miközben én magamban azt kérdeztem, hogy ezt itthon miért nem lehet ilyen szépen megcsinálni, és a pakolás, miért marad mindig rám? Mellette viszont dagadt a mellem, mert a többi anyuka meg is jegyezte, hogy milyen rendszerető lányom van, én pedig csak mosolyogtam, és nem árultam el, hogy ez csak valami tévedés lehet most a részéről.

Aztán jöhetett még a játék, részemről egy kis beszélgetés az anyukákkal, majd szokás szerint nagy nehézségek árán felöltöztünk, intettünk páá-t mindenkinek, puszit dobtunk, és már indulhattunk is.

Hogy Mono egyre jobban élvezi a helyet, és a gyerektársaságot, az azt is mutatja, hogy már van hódoló is Márk személyébe, aki puszit akart adni neki, de az én Pici Lányom még nem nagyon hagyta magát, és hogy Mono mindenképpen meg akarta itatni Napsugarat vízzel, viszont ő nem volt szomjas, így egy kisebb kergetőzés alakult ki kettőjük között.