A pozitív teszt után elmentem nőgyógyászhoz, ahol közöltem, hogy bizony vagy baba azért jöttem, mert az elkövetkezendő pár hónap után sűrűn fogunk találkozni, vagy azért, mert a teszt téved, és már megint valamiért nem működök jól.
Szerencsére az A verzió jött be, így aztán másnap el is küldtek ultrahangra, ahol miután csak petezsákot láttak, háromszor is megkérdezték, hogy biztos pozitív lett a tesz? Mintha harmincpár évesen, egy gyerek után nem bírnám megállapítani, hogy hány csík is van azon a teszten. Aztán jött az első sokk, mikor is megkérdezték, hogy akarok-e szülni. Először nem is értettem a kérdést, merthogy ugye annyira a szülés részét nem akarnám, de hát mit lehet tenni, ha más módja nincs, hogy egy baba kikerüljön a nagyvilágba. Na aztán lefordították a kérdést, még drasztikusabban fogalmazva, "meg akarom tartani, vagy elvetetem?".
Nem is értem, hogy ezt miért az ultrahangon kérdezik meg, mert ugye az ember elmegy dokihoz, mert terhesnek érzi magát, és nyilván, ha nem akarja azt a babát, akkor már ott közli, vagy megbeszéli a dokival, hogy mi a teendő.
Na mindegy, túltettem magam ezen dolgon, és megkaptam a papírom, hogy 2 hét múlva jelentkezzek újra, hogy meglássák, megjelent-e a magzat.
Eltelt a 2 hét várakozással töltött idő, szintén ultrahang, ahol már látták az icipici fekete pöttyöt, és szintén jött a kérdés, hogy meg akarom-e tartani. Megint értetlenség a részemről, talán még nagyobb, mint a múltkor, merthogy pontosan látták, hogy 2 héttel ezelőtt voltam, és nyilván ha akkor nem akartam volna, akkor nem várom még 2 hetet, hogy biztosan terhes vagyok-e.
A 10. héten felkerestem a védőnőt, hogy kitöltsük a kiskönyvemet. Szerencsére annyira már rutinos volt, hogy amit tudott, kitöltött az előző terhesség alapján. Azért egy vicces rész erre a találkozásra is jutott. Közölte, hogy a kismamákat a terhesség során 4-szer kellene felkeresnie, de mivel nálam már második gyerek, és mivel a szomszéd lépcsőházban lakik, tehát viszonylag sokat találkozunk, ezért csak egyszer jön a terhesség vége fele, és akkor előadást tart a szoptatásról. Hát ennél a mondatnál majdnem leestem a székről.
14 hónapig szoptattam Reginát, vajon mi újat tud mondani????
Ahogy Reginánál is, úgy most is felkerestem a Kyncs-et, hogy a 12 hetes ultrahangot és a Down-kór szűrést megcsinálják. Az ultrahang vizsgálat időpontja pont szombatra (március 8.) esett, így aztán Apa is, és Regina is velem jött, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy talán a kis ember megmutatja magát, és Reginának elárulja hogy kisöcsit, vagy hugicát kap.
A vizsgálatot végző hölgy még meg sem pillantotta Reginát, már azt dicsérte, milyen formás lábai vannak, ami azért mókás, mert már a 4D-s ultrahangon is ugyan ezt mondta róla.
A Kyncs műszereinek fejlettségét dicséri, hogy az összes adat és fénykép ott volt Regináról a monitoron, így aztán a vizsgálat előtt azt is kielemeztük, hogy mennyire hasonlít saját magára. A vicc az egészben annyi, hogy a kórházban a számítógépes rendszerből még azt sem tudták kiolvasni, hogy szültem-e már.
Aztán elkezdődött a vizsgálat, szerencsére minden rendben volt, de a kisember Reginával ellentétben nagyon szégyenlős, és az összes köldökzsinórt a lába közé gyűjtötte, így aztán esély sem volt tippelni, hiába próbálta a hölgy másik testhelyzetbe csalogatni a Monot.
Ami megdöbbentő volt.
Regina ahogy meglátta a monitoron a képet, közölte:
"Ott úszik a baba a vízben!'
Először is csoda, hogy egyáltalán felismerte, hogy a képen az ott egy baba, pedig előtte nem is beszéltünk neki a kistesóról.
Másodszor honnan tudta, hogy a baba úszik, pláne hogy vízben, mikor a baba meg sem mozdult, mert éppen aludt.
Eddig nem nagyon hittem abban, hogy a gyerekek emlékeznek a pocakon belüli életükre, de azt hiszem, ez mindenképpen magyarázat rá.
És miután eljöttünk a vizsgálatról, Regina nyugtázta, hogy a kistesó alszik Anya pocijába, és ezt is kikövetkeztette abból, hogy a néni a hasamon matatott vagy fél órát.
Ami még vicces, hogy Regina azóta azt mondja:
"Anya pocijában kistesó van, Nenina pocijában szivárvány." Még egy olyan dolog, ami rejtély marad a számomra.
A terhesség első 12 hete az esetemben tényleg a túlélésről szól, és úgy tűnik, a rossz részét másodszorra sem úsztam meg. Nem tudom eldönteni, hogy az idő megszépít mindent, és Reginánál nem voltam ilyen pocsékul, vagy ez tényleg rosszabb volt.
Reginánál reggel megittam a kakaót, az visszajött, és emlékeim szerint utána minden rendben volt. Most rutinosan már nem ittam reggel kakaót, de ha ittam is, mindegy volt, mert vissza nem jött semmi, csak erőlködtem, viszont a rosszullét az egész napra kiterjedt. A legrosszabb, hogy éhes voltam, ettem is, tudtam is enni, de estére aztán már annyira fájt a gyomrom, hogy alig vártam, hogy vízszintesben legyek.
A másik dolog a fáradság. Két lehetőség van. Reginánál vagy nem voltam ilyen fáradt, vagy épp a "kedves" kolléganőm folyamatos cseszegetése miatt nem jutott eszembe fáradtnak lenni, vagy a gyereknevelés fárasztóbb dolog terhesen, mint a napi 8 órás munka.
Mindenesetre alig vártam, hogy eljöjjön a délutáni alvás ideje, és Regina minél tovább aludjon, és hogy este is hamar lefeküdjön, és reggel sokáig aludjon.
Szerencsére, ahogy a 12 hétnek vége lett, a rosszullétek papírforma szerint elmúltak, és most már remélem tényleg átmegy a terhesség várandóságba, és jön a dolog kellemes része, visszatér az étvágyam mindenféle utóhatás nélkül, és dúl bennem az energia.
Ami a kilókat illeti, ennek a terhességnek 45 kg-osan vágtam neki, de szerencsére az első 3 hónapban nem fogytam, így a kiskönyvem első bejegyzésében a súlyom pontosan ugyanannyi, mint Reginánál volt.
