Egy csoda születése, nem egészen ideális körülmények között

Ahogy közeledett a terhességem vége, egyre inkább halmozódott bennem az a bizonyos belső feszültség, hiszen nem kevés súlyt kellett cipelnem, a kiindulási 45 kg-omhoz képest a mérleg már 60 fölött járt. Ezenkívül ott volt Regina, akit a 37. héttől megkezdődő NST vizsgálatok miatt folyamatosan húztam-vontam, és szegényem hol itthon, hogy Édesanyámnál aludt, ami a kicsi lelkét nagyon megviselte annak ellenére, hogy nagyon szeret a Mamával lenni.
Természetesen Apával is próbáltuk kihasználni az utolsó szabad estéket, így még 1-2 kimenőt beterveztünk, amikor Regina szintén a Mamával volt.

És akkor ott van az a bizonyos feszültség. Reginánál is, és most is valami eszement állapotnak tartom, hogy az ember azt várja, hogy valami baromira fájjon, de akkor is ez a helyzet.
A dokim már régen mondta, hogy ha Reginát megszültem 5 és fél óra alatt, akkor most 2 és fél óra alatt túl leszek rajta, és ez is lebegett a szemem előtt, de valahogy túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Főleg azok után, hogy kétnaponta jártam NST-re, és bár mindig azt mondta, hogy kedvezően alakulnak a dolgok, és nem fogom addig húzni, mint Reginánál, de ebben a témában nem voltam annyira optimista.

Szeptember 18-án voltam NST-n, amikor megbeszéltük, hogy 20-án is találkozunk, sőt még 25-ére is kaptam időpontot. Akkor mondtam a dokimnak, hogy 20-án osztálytalálkozom lesz, ha nem történik semmi, akkor arra még elmegyek. Akkor azt mondta, hogy arra már nem biztos, hogy mennem kell, de akkor megbeszéltük, hogy mivel Regina is vasárnap született, ezért én most is vasárnap szeretnék szülni, az amúgy is egy nyugis nap.

Szeptember 20-án reggel mentem NST-re, és nem kicsit el voltam keseredve, amiért semmi szülésre utaló jel nem mutatkozott nálam, így abban maradtunk, hogy hétfőn találkozunk, a következő megbeszélsz időponton. Így aztán Apával kitaláltuk, hogy az osztálytalálkozó helyett Reginával megnézzük a városban lévő fesztivált. Nagy sikere volt, és este minden rendben ment, szépen lefeküdt, és el is aludt. Aztán este 11 körül hallottam egy kis nyöszörgést, és mire bementem a szobájában, Regina összehányta magát, de olyan szinten, hogy még a fal is olyan lett.
Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol legszívesebben elbőgtem volna magam, és ha egyedül lettem volna, valószínűleg nem is tudom, mihez kezdek hirtelen. Így azonban én vigasztaltam Reginát, és rendbe tettem, gyors fürdés, hajmosás, átöltözés, és persze a megnyugtatása. Apa pedig próbálta rendberakni a szobát, lemosni a falat, lehúzni az ágyneműt, a matrac huzatát, stb. Mire Regina elaludt, én pedig kimostam mindent, már hajnali 3 óra volt. Természetesen az éjszaka további részében sem sokat aludtam, hiszen folyamatosan őriztem Reginát, hátha még rosszul lesz.
Az első fájásokat hajnali 5-kor éreztem, de igazán nem vettem komolyan.
A legrosszabb az volt, hogy nem nagyon tudtam, mire is számítsak természetes szülés beindulása esetén, mivel Reginánál olyan nem volt.
A délelőttöt azzal töltöttem, hogy próbáltam felszámolni a káoszt, és nyugtatni Reginát, aki mellől szinte el sem mozdulhattam.
10 körül éreztem, hogy ez valami komolyabb lesz, így szóltam Édesanyámnak, hogy jó lenne, ha bejönne. Aztán nem sokkal később Apának, hogy jó lenne, ha inkább ő menne el érte, mert ez bizony már jobban fáj annál, hogy csak jóslófájások legyenek.
Ezen a ponton aztán elvesztettem az időérzékemet, mert arra még emlékszem, hogy harangoztak, szerintem akkor dél volt, Apa szerint csak 11 óra.
Az biztos, hogy mikor beértünk, és az adatokat vették fel, már alig bírtam ülni, és csak két fájás között tudtam válaszolni a szülésznőnek, és aláírni a papírokat.
Az ügyeletes orvos megvizsgált, majd közölte, hogy irány a szülőszoba, és azonnal hívta az orvosomat.
Az is biztos, hogy az infúziót 12:20-kor kötötték be, és hogy mikor az orvosom megjött, és megvizsgált, azonnal mondta, hogy akkor most beöltözik, és szülünk.
És az is biztos, hogy Martin 12:35-kor már a hasamon feküdt.
Emlékszem rá, hogy a dokim mondta, hogy ez alakalommal is leszívta a cisztámat, és mikor ezt közölte velem, mondtam neki, hogy jelen pillanatban kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy a cisztával foglalkozzak, és emlékszem rá, hogy a szülésznő nagyon hajtott a gátvédelemre, de én mondtam a dokimnak, hogy vágjon nyugodtan, mert hamar túl akarok lenni az egészen.
Aztán Apa elment a kisfiúnkkal, én meg ott maradtam, és vártam, hogy rendbe tegyenek.
Csak fél füllel hallottam, hogy Martin 3600 g, és 51 cm, és az első gondolatom az volt, hogy "hogy fért el bennem ekkora gyerek, és főleg hogyan fért ki??".
A szülés utáni dolgok, míg a méhlepény levált, és még összefoltoztak, körülbelül pont annyira fájt, mint maga a szülés, és a sok nyomkodástól még napokon keresztül kék-zöld volt a hasam alja.
De aztán jött a kellemes rész, amikor újra a kezembe foghattam a kisfiúnkat.

A kórházi napok pont olyan borzalmasan lassan teltek, mint Reginánál. Az ágy borzalmas volt, és bár Martin nagyokat aludt, sírós baba most is volt az osztályon, aki gondoskodott arról, hogy az ember ne tudjon pihenni.
Ami a felépülésemet illeti, sokkal gyorsabb volt, mint Regina esetében. A második nap éreztem, hogy kicsit nehezebb a mozgás, de azt leszámítva egyáltalán nem éreztem olyan fájdalmakat, mint az első szülésnél.
Ami borzasztó volt, hogy Reginával előtte éjjel-nappal együtt voltam, szegényt betegen hagytam otthon, még ha komoly baja szerencsére nem lett, inkább csak a stressz jött rajta is ki, és míg a kórházban voltam, szinte csak percekre találkozhattunk.

Eredetileg úgy volt, hogy a vasárnapi szülést követően csak csütörtökön jöhetünk haza, de aztán szerda délelőtt jött a dokim, hogy ha a babával minden rendben, akkor ő hazaenged engem, és akkor délután 2-kor elhagyhatjuk a kórházat. Ezek után már csak reménykedtem, hogy Martin vérképe jó lesz, és tényleg mehetünk haza, mert még egy éjszaka kínszenvedés lett volna.
Szerencsére minden rendben volt, így aztán fél 3-kor már itthon is voltunk.

Ami a szülést illeti, ha úgy vesszük, minden úgy alakult, ahogy azt előre megjósoltuk a dokimmal. Tényleg vasárnap szültem, ahogy én szerettem volna, és ha délelőtt 10-től számoljuk, amikor komolyra fordultak a dolgok, tényleg 2,5 óra alatt baba lett a dologból.

Most már pedig csak az a dolgom, hogy a szépre emlékezzek ebből a szülésből is, és a fájdalmat elfelejtsem. Végeredményben erről a szülésről is szép emlékeim vannak, hiszen gyors és komplikáció mentes volt minden, a fájdalom meg egyébként is a dolog velejárója.