Lassan egy hét távlatából visszaemlékezés a családdá válásunk történetére.
December 1-jén Mini végre hazajött Németországból, így már engedélyt adtam Mononak a megszületésre. Már kétnaponta jártam NST-re, ahol buzgón nyomogattam a gombot, mikor Mono mozgolódott, és hallgattam a tökéletes szívhangját. Majd jött a vizsgálat, ahol a doki közölte, hogy a baba nagyon jól érzi magát, és még nem nagyon akaródzik kibújni. Persze a kismamában egyre nőtt az elkeseredettség, hogy nem történik semmi, így a doki egyre inkább bíztatott, hogy akár egy nap alatt is változhat a helyzet. Én minden nap beszélgettem a babámmal, Minivel megcsináltuk az ágyacskáját, hátha ezzel kicsalogatjuk, de semmi nem változott...
Kicsit morbid állapotban voltam az utolsó két hétben, hiszen arra várni, hogy valami baromira fájjon, nem egészen normális dolog. Nem is testileg, hanem inkább lelkileg viseli meg az embert, hiszen fizikailag nagyon is jól voltam. Naponta órákat sétáltunk, és ugyan úgy tettem-vettem, mint az előtte lévő hónapokban. Vagy még talán aktívabban is, hiszen mi bajom történhetett volna, maximum beindul a szülés. De nem indult...
Így aztán a szerdai NST utáni vizsgálatnál már szóba került a vasárnapi dátum, amit végső határidőként adtunk a babának. Eljött a péntek, a szombat, és még mindig nem történt semmi. Így aztán jött az időpont egyeztetés, hogy vasárnap reggel fél 8-kor találkozunk a győri kórház szülészetén.
Bevallom őszintén, valamilyen szinten jó volt, hogy tudtam, vasárnap vége az egésznek, testileg-lelkileg felkészültem, és nem ért váratlanul semmi. (ez a Bak énemnek azt hiszem tökéletes volt)
Mások fizetnek a programozott szülésért, nekünk megadatott a lehetőség. Igaz a dátumot nem mi, hanem a doki választotta, de azt hiszem tökéletesen döntött.
Tehát vasárnap reggel fogtuk a kis csomagunkat, és felvételre jelentkeztünk a szülészeten. Két hölgy elkérte a papírjaimat, felvették az adataimat, megkaptam a csinos kórházi hálóinget, és az orvosom is megérkezett. Jött a vizsgálat, és a tény megállapítása, hogy egy éjszaka alatt sem váltottuk meg a világot.
Elkísértek a szülőszobába, majd rövid időn belül be is kötötték az oxitocint, megkaptam a szokásos szívhang monitort a hasamra, ami most a fájások erősségét is mérte, és vártunk.
Közben Mini is magára öltötte az apás szett tartalmát, és bár eredetileg nem akart velem lenni, mondván vannak dolgok, amik nem rá tartoznak, most mégis ott ült mellettem, és együtt néztük a monitort, és az egyre növekvő számokat.
Aztán megjött a doki, és jött a burokrepesztés. Nem éreztem semmit, csak hallottam, hogy egy pillanat alatt rengeteg folyadék távozik belőlem. Ezután újra vártunk.
Mininek ez volt az a pont, amikor azt mondta, hogy elég volt ennyi, így aztán magamra hagyott, és próbált úrrá lenni a rosszullétén. A szülésznő nagyon kedves volt, elküldte enni, engem pedig folyamatosan tájékoztatott a kispapa állapotáról. Én pedig elterelve gondolataimat a fájdalomról, aggódtam Miniért.
Bár fel voltam készülve az egyedül szülésre, miután egy kicsit velem volt, nagyon rossz volt egyedül ott feküdni, és csak tétlenül várni a következő fájást, ahogy a monitoron egyre magasabbak lettek a számok, és én éreztem, hogy egyre jobban is fáj. Próbáltam összehasonlítani, és viszonyítani, hogy az előbb sokkal magasabb volt a szám, és azt is kibírtam, úgyhogy a kis számot jobban kell bírnom, és közben emlékezni az olvasottakra, hogy levegő lassan beszív, majd levegő lassan kifúj.
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor ismét megláttam Minit a kék ruhácskájában, és ismét együtt néztük a monitort.
Aztán jött a doki, vizsgálat, némi remény, hogy hat az oxitocin, így egy óra csöpögés után úgy döntött, megpróbáljuk, hátha egy kis löket után beindulnak maguktól a dolgok. Így aztán jöhetett a séta a folyosón, üldögélés a labdán, majd szintén séta a folyosón. Mini pedig kitartóan rótta velem a köröket, beszélt hozzám, és a fájásoknál masszírozta a derekamat.
Majd ismét vizsgálat, ismét némi előrelépés, és aztán az oxitocin visszakötése, és újabb egy óra csöpögés. Újabb, erősebb fájások, majd vizsgálat, és már a doki szerint egész jól haladtunk. Ekkor újra a természetre bíztuk a dolgokat, így ismét jött a séta a folyosón. Ezt a részt nem is bántam, hiszen a mellettem lévő ágyon akkor jutott el a kismama a szülésig, és mondtam Mininek, hogy inkább nem is akarom hallani, hogy szenved, mert mi még előtte állunk a dolgoknak.
És akkor néhány szó a győri szülészet körülményeiről. Három csempefallal elválasztott box van a szülészeten, amit előröl egy elég hiányos függöny takar. Így aztán minden hallatszik, ami a szomszédban történik, és mindenki mindent lát, aki a box előtt elsétál, ami elég zavaró tud lenni, mikor az ember lánya szenved, miközben a lábai a nyakában vannak, és minden látszik premier plánban.
Miután a szomszédban már az örömködés ment, én már nagyon szenvedtem, de jött a doki, és délben közölte, hogy legkésőbb 2-re meglesz a baba. Mivel az óra pont szemben volt velem, ezért nagyon jó érzés volt nézni az idő múlását, és tudni, hogy 2 óra múlva túl vagyok az egészen.
És akkor jött a bűvös mondat, ami már a szülés kezdetét jelentette. "Ha érzi, hogy jön a fájás, nyomjon kismama". És én nyomtam. Olyannyira, hogy az infuzión már visszafele folyt a vérem. És itt aztán van némi filmszakadás az emlékezésben. Tudom, hogy piszkosul fájt, hogy nagyon szomjas voltam, Mini hiába törölgette a számat vizes ruhával, hogy fogta a fejem, mikor jöttek a fájások... Én csak annyira emlékszem, hogy a doki egyszer csak közölte, hogy eltávolította a cisztámat, ha már egyszer úgyis ott volt, bár ez engem akkor a legkevésbé sem érdekelt, bár azt érzékeltem, hogy egy hatalmas injekciós tűvel matat, de hogy mit csinált vele, az az adott pillanatban nem nagyon érdekelt. Aztán hogy a szülésznő a lábaimnál, a doki a hasamon, Mini a fejemnél, és én csak fájok, és nyomok, amennyire csak bírok.
Majd jött az a rész, amitől a leginkább tartottam, a gátmetszés, ami abban a pillanatban szinte megváltás volt, és kicsit enyhített azon az érzésen, hogy szétszakadok. Majd még egy fájás, még egy nyomás, és már meg is láthattam azt a parányi kis lényt, aki 9 hónapig a pocakomban fejlődött.
A szülés legszebb pillanata volt, mikor megláttam Mini arcán a könnyeket, mikor először megpillantotta a lányát.
Jött a várva várt sírás, majd a szülésznő megkérdezte Minitől, hogy elvágja-e a köldökzsinórt, de a hősies helytállás után erre már nem vállalkozott. Aztán a babát a pocakomra rakták egy kicsit, végül elvitték megtisztogatni, megmérni, Mini pedig elkísérte a lányát.
Rám addig várt egy kis utómunka, és mire a doki és a szülésznő végeztek, visszatért Mini is, karján a kislányunkkal.
Ezután 2 órát töltöttünk még a szülészeten, ahol a Mono már megpróbálkozott a szopizással is, majd áttoltak egy kétágyas szobába, ahol a következő 3 napot töltöttük.
És akkor a tapasztalatok:
- A szülőszoba körülményeiről már írtam. Gondolom vannak ennél sokkal rosszabbul ellátott kórházak is. Ami engem a leginkább zavart, hogy a mellettünk lévő kismama oda kapta az ebédjét a 2 órás megfigyelés alatt. És nekem nem volt elég bajom, még az étel szagát is éreztem, amitől lett némi hányingerem is.
- A szülésznőnek (sajnos a nevét nem tudom) örök hála, és köszönet. Amellett, hogy a munkáját végezte, kedves, segítőkész volt, és nem csak velem, hanem a kispapával is maximálisan törődött. Ha kellett a biztatott, nyugtatott, tanácsokat adott, ha kellett a kezemet fogta, a hajamat igazította meg, vagy épp Mininek mondta, hogy miben tud nekem segíteni.
- A kórházi körülményekkel meg voltam elégedve. A szobák tágasak, az ágyak viszonylag kényelmesek. Sokan riogattak a mosdók körülményei miatt, de abban sem találtam kifogást.
- Sok panaszt hallottam a csecsemős nővérekre, de nekem velük is csak pozitív tapasztalatom volt. Egy órát is ott töltöttek a szobában, hogy megmutassák, hogyan kell a babát helyesen a mellre helyezni. Fürdetésnél mindent részletesen elmagyaráztak a baba körüli teendőkkel kapcsolatban, és bármi kérdésem, gondom volt, készségesen válaszoltak.
- A gyerekorvosokra is csak jót tudok mondani. Naponta megnézték a babákat, és részletesen tájékoztattak a babával kapcsolatos minden tudnivalóról. Külön köszönet annak a kedves doktornőnek, aki először megvizsgálta a Monot, és megemlítettem neki, hogy az utolsó ultrahang felvételen találtak egy cisztát a babánál. Nem habozott, azonnal elküldte a babát hasi ultrahangra, habár az csak 6 hetesen lenne esedékes. Szerencsére aztán nem találtak a Mononál semmit, és így nagy megkönnyebbülés volt számomra is, hogy egészséges a babánk.
- És végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem a nőgyógyászom, dr. Vajda Attilát, aki a terhességem során, a szülés közben, és a kórházi napok alatt is maximálisan odafigyelt rám.
Összegezve tehát számomra jó élmény volt a szülés, és a kórházi napok, bár azért nagyon örültem, mikor december 14-én délután elhagyhattuk a kórházat.
