Regina szerencsére pont akkor jött, amikor elterveztük, és azt hiszem, ennél csodálatosabb gyereket nem is adhatott volna nekünk a sors.
DE!
Elméletben szerettünk volna még egy babát, persze így, hogy tudtuk, hogy ez mivel jár, az ember már jobban átgondolja a dolgokat, és talán kicsit fél is tőle, míg az elsőnél csak a dolgok szép és jó oldalát látta, hogy lesz egy édes pici babája.
Aztán jön a nagy kérdés, hogy mégis mikor? Mert ha az első még túl pici, akkor azért nehéz. Ha meg már túl nagy, akkor azért.
Aztán jön a sors, hogy Apa külföldön dolgozik, így ha 2-3 hetente van itthon egy hétvégét, akkor elég nehéz úgy időzíteni, hogy az pont akkor legyen, amikor gyereket kell csinálni, így körülbelül olyan esélyeink voltak, mintha lottóztunk volna. És ha ez még nem lett volna elég, az én 20 éve svájci óra pontossággal működő szervezetem pont most mondta fel a szolgálatot, és úgy döntött, hogy bekavar a hormonjaim működésébe.
Két hónap gyógyszeres kezelés után végre helyre állt a rend, és a sorsra bíztuk magunkat, de mint a hónapok alatt kiderült, mi nem tudunk véletlenül gyereket csinálni.
Eljött a karácsony, és Apa végre itthon volt 3 hetet, és mondhatjuk úgy, hogy minden alkalmat kihasználtunk a babaprojekt érdekében.
Vannak nők, akik azt mondják, hogy az első pillanattól tudták, hogy babát várnak, és vannak, akik még hónapok múlva sem veszik észre.
Reginánál nem éreztem semmit. Késett a menstruációm, megcsináltam a tesztet, és pozitív lett.
Most viszont határozott jelei voltak, hogy valami megváltozott.
Látványosan többet kezdtem el enni, megállt a hajam hullása, ami addig elég drasztikus volt, és egyre jobban kezdtem kitölteni a melltartóimat. Így aztán nem is bírtam kivárni, hogy az elmaradt menstruáció megerősítsen a gyanúmban, már előtte két nappal megcsináltam a tesztet, és bizony 2014. január 14-én (egy nappal a szülinapom után) ott volt az a két csík.
Így aztán elkezdődött életünk egy újabb fejezete, Mono 2.0-vál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése