10. hónap

Méretek:

Súly: 8490  g
Hossz: 72  cm
Fejkörfogat: cm

Történések:
2012. szeptember 12.
Elérkezett a szívultrahang kontrolljának időpontja. Mivel Szegeden  a doktornő megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baja Mononak, és idővel ki fogja nőni, ezért nem nagyon izgattam magam a dolog miatt. Fél 11-re volt időpontunk, időben ott is voltunk, de sajnos már akkor szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy ez nem lesz egyszerű nap, mivel a rendelési idő 9-kor kezdődött, tehát ahhoz képest, hogy mindössze 3-an voltak előttünk, és mindenki időpontra ment, nekünk már több mint egy órát kellett várnunk. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy egy 9 hónapos, örökmozgó gyereket 1 órán keresztül a babakocsiban tartani képtelenség, főleg mikor már az alvásidejébe is belecsúszik a vizsgálat. Szerencsére a kórházban kialakítottak egy kisebb játszóházat, ami valamelyest lekötötte Mono figyelmét, még várakoztunk.

Aztán végre sorra kerültünk. Persze nem volt egyszerű a vizsgáló asztalon nyugton tartani Pici Lányomat, de miközben vizsgálták, én a kedvenc énekeit dúdoltam a fülébe, így majdnem negyed órára sikerült elterelni a figyelmét. De utána elvesztette a türelmét, és keserves sírásba kezdett, és már vigasztalhatatlan volt.
A doktornő fiatal kora, és annak ellenére, hogy éppen babát várt, egy csöppet sem volt megértő, és idegesen kérdezte, hogy otthon mit csinálok a Csöppömmel ilyenkor, és mikor felvettem, hogy megvigasztaljam, rám förmedt, hogy még nem végzett a vizsgálattal. Persze Mono így nem szokott sírni, mivel nem is kényszerítem rá, hogy fél órán keresztül nyugalomba feküdjön, miközben én egy hideg nyálkás zselét kezek rá, és egy műszerrel vizsgálgatom.
Aztán 5 perc szerencsétlenkedés után a doktornő közölte, hogy így nem tudja megvizsgálni a gyerekemet, úgyhogy öltöztessem fel.
Megkaptuk a papírokat a kontrollról, ahova a legtöbb helyen az szerepel, hogy a "gyermek nagyfokú nyugtalansága miatt adat nem mérhető". Nyugtalan??? Az én gyerekem??? Akire mindenki azt mondja, hogy ilyen nyugodt és mosolygós babával nem nagyon találkozott???
És kérdem én:
- Mégis mit várnak egy ekkora gyerektől, akinek igazándiból nincs is komoly baja, tehát ereje teljében van?
- Miért megy gyerekorvosnak egy olyan ember, akinek nincs türelme a gyerekekhez?
- Mi tartott majdnem fél óráig, amikor pontosan tudták, hogy mit és hol kell nézniük, és amikor Szegeden a doktornő pontosabb diagnózist adott körülbelül 10 perc alatt?

Így aztán szinte menekültünk a kórházból, és nem várom, hogy fél év múlva ismét találkozzunk. A doktornőnek pedig csak egy kicsivel nyugtalanabb gyereket kívánok, mint az én Törpém, hogy aztán ahogy Édesanyám szokta mondani, "megtudja, milyen a magyarok Istene".

2012. szeptember 13.
Ahogy az egyedül elalvásnál eljött a határidő, amikor be kellett következnie, így úgy döntöttem, hogy a 10. hónappal elérkezett az idő, hogy Pici Lányom elhagyja a cumit. Úgy gondoltam, hogy először csak a napközbeni alvásoknál vezetem be a cumielvonást, aztán ha ez már remekül működik, akkor végleg száműzzük a cumit az életünkből.
Az elméletem egyenlőre csak hébe-hóba működik, hiszen nyűgösebb napokon nincs szívem elvenni Monotól a cumit, de jobb napokon semmi gond nélkül elalszik nélküle. De azt hiszem, ahogy az egyedül elalvást remekül kiviteleztük, így a cumi elhagyással sem lesz probléma. Csak akkor bizonytalanodom el, mikor a cumi helyett Mono néha megtalálja az ujját, mert nem szeretném, ha ő is 10 éves koráig szopja az ujját, mint én.

2012. szeptember 16.
Mivel Mini itthon volt, így meglátogattuk a játszóházat. Nagy meglepetésünkre az 1 év alatti gyerekeknek ingyenes a játék, így már akkor elhatároztuk, hogy ha tetszik, akkor gyakrabban megyünk. Először csak a tényleg piciknek fenntartott részt próbáltuk ki, de lényegében a mászáson kívül itt nem sok mindent lehetett csinálni, így Mono nem sok érdekességet talált. Aztán jöttek a labdák, végül kipróbáltunk mindent, ami a játszóházban volt. Csúszda, ugrálóvár, gumiasztal. Fél óra játék után Pici Lányom már nagyon fáradt volt, de még mindig kacagva játszott, és mászott, totyogott, élvezte, hogy eleshet a puha matracon és nem üti meg magát.

Hazaérve aztán nem volt gond az evéssel és az alvással, és azt hiszem ez nem csak a gyerekeknek, hanem a szülőknek is fárasztó program.
Mivel nagyon jól szórakoztunk, és Mono mozgásigénye egyre nagyobb, ezért a tél közeledtével ideális program lesz számunkra, és gyakrabban is felkeressük a játszóházat.

2012. szeptember 26.
A mai nap az elsőkről szólt.
Mikor Édesanyám meglátta Gergőnél a Montessori-toronynak nevezett játékot, és hogy milyen élvezettel és ügyesen rakja össze, Mononak is azonnal beszereztünk egyet. A játék hónapokon keresztül pihent és várta a sorát, bár időről-időre megpróbálkoztam vele, hogy felkeltsem Törpém figyelmét a színes karikákkal, és milliószor raktam össze a tornyot, amiből ő csak annyit élvezett, hogy minél előbb összerombolja a "művemet".
Ahogy az minden nap lenni szokott, ma is leültem mellé a földre, és szokás szerint, ahogy azt a Baby Einsteinben is láttam, szépen lassan egymásra raktam a karikákat, majd megvártam, míg Mono összedönti a tornyot, majd jöhetett a második fázis, amikor Pici Lányom kezébe adtam a karikákat, amikkel ezek után szépen elsétál. Ma azonban valami megvilágosult benne, és a karikák szépen lassan a helyükre kerültek.

Aztán attól félve, hogy ez csak véletlen volt, még párszor megismételtük, de szerencsére úgy tűnik, hogy a dolog már tudatos, mert délután már pillanatok alatt kerültek egymásra a karikák, és épült fel a torony.

Aztán jött az ebéd, és egy újabb első. Az első önálló evés.
Valamelyik héten azon ritka alkalmak egyike volt, mikor üveges bébiételt adtam Törpémnek, méghozzá bolognai spagettit. Mivel nagyon ízlett neki, elhatároztam, hogy kipróbáltatom vele a túrós tésztát, és ennek most jött el az ideje.
A tésztát ugyanúgy csináltam, mint magamnak, tettem rá túrót, sajtot, és joghurtot, majd egy keveset Mono elé tettem, és kíváncsian vártam, mit kezd vele, miközben én vele szemben ültem, és elkezdtem enni a saját adagomat.
Pici Lányom egy ideig tanulmányozta, mit is raktam eléje, majd szép óvatosan elkezdte a szájába tömködni a tésztát, végül kisebb katasztrófa nélkül, a Mono-adag nagy része eltűnt a tányérról.

  

2012. szeptember 30.
Meglepetés családi összejövetel a Mamánál. Meglepetés, mármint neki, mivel nem tudta, sem azt, hogy mi érkezünk, arra pedig pláne nem számított, hogy a másik unokája és dédunokája is meglátogatja. Mikor odaértünk, Mono aludt, így míg fel nem ébredt, a kocsiban várakoztam, és őriztem Pici Lányom álmát.

Mikorra felébredt, a család másik része már megérkezett, így a mi késői belépőnkkel tényleg teljes volt a Nagymamám öröme. A két kicsi Törpe július vége óta nem találkozott, és azóta mindketten hatalmas fejlődésen mentek keresztül, hiszen a lépegetéssel kitárult a világ előttük. Így aztán volt "kergetőzés", kerti túra, pipi etetés, és rácsodálkozás mindenre, ami épp az útjukba került. Az pedig, ahogy a két gyerek ismerkedett egymással bűbájos volt.

2012. október 2.
Elérkezett az idő, hogy Mono nem csak a lakásban, hanem az ajtókon kívül is egyre inkább kikívánkozik a babakocsiból, így elkerülhetetlen volt egy rendes kis cipő beszerzése. A kisgyerekes ismerősök körében tett gyors közvélemény kutatás után útnak indultunk egy igazi mini-lábbeli beszerzésére. A boltban egy kedves, fiatal  srác fogadott, aki készségesen állt a rendelkezésünkre, így gyorsan sikerült megfelelő kis cipőt választani. Bár Mononak nem volt kifogása a vásárlás ellen, azért a boltban található autók jobban lekötötték a figyelmét.

Így aztán az üzletből egy-két jól sikerült fényképpel (mert hát a telefonnak mindig kéznél kell lennie, hogy a megfelelő pillanatban kattanjon, és egy remek kép készüljön), és egy pici lábra éppen megfelelő cipővel léptünk ki, így most már nyugodt szívvel tesszük meg a kilométereket babakocsiban és babakocsin kívül is. És ami még nagy előnye a rendes cipőnek a kocsicipővel szemben, hogy Mono nem tudja leszerelni a lábáról.

2012. október 5.
Kirándulás Bécsben.

2012. október 8.
A hétvége egy kellemetlenséggel végződött, hiszen letörött egy darab a fogamból, így hétfő reggel első utam a fogorvoshoz vezetett, így Minire maradt a Mono, életében először. Bár alig másfél órát voltam el, ez pont a tízórai és a délelőtti alvás idejére esett. Így aztán kikészítettem Apának a tízórait, elláttam néhány instrukcióval, majd indultam a fogorvoshoz. Megnyugtató volt olvasni az üzenetet, hogy Pici Lányom gond nélkül megette a tízórait, amin annyira nem is csodálkoztam, hiszen a túrókrémből sosem elég, majd meglepetten láttam, a jó és hasznos Baby Connect programban, hogy nem sokkal később már aludt is. Így mikor hazaértem, már én fogadhattam a délelőtti alvásából felébredve, és a nap a szokásos módon folytatódhatott tovább.
 

 Általánosságok:
Napi rutin - alvás, evés, fürdetés:
Bár nem akarom elkiabálni, de azt hiszem lassan eljutunk a teljes mértékben átaludt éjszakákig. Az ősz beköszöntével, a korábbi sötétedéssel egyenes arányban korábban fárad el Mono is, így a fürdés és az elalvás is napról-napra korábbra esik.
Az alvásban újabb mérföldkövet értünk el, hiszen Anya, azaz én belefáradtam abba, hogy egy éjszakát nem tudok átaludni, így döntő lépésre szántam rá magam. Eddig az volt a bevált gyakorlat, hogy ha Mono felébredt éjjel, én mentem, kivettem a kiságyból, kicsit megszoptattam, amikor nem is evett, csak a közelségemtől visszaaludt, majd visszatettem a kiságyba, és békésen aludt tovább. Viszont nekem ilyen egyszerűen nem ment a visszaalvás, így aztán drasztikus változásra volt szükség a saját érdekemben. Ennek következtében, mikor Törpém felébredt éjjel, én bementem hozzá, megpusziltam, visszafektettem (mert természetesen már állt a kiságyban, mire beértem), betakargattam, bekapcsoltam neki a zenét, majd visszamentem az ágyamba és vártam. És bár kegyetlenül hangzik, de miután 3 éjszaka után, amikor ültem az ágyamba, és hallgattam, ahogy Mono keservesen sír, és várja, hogy bemenjek, a 4. éjszaka már nem ébredt fel, vagy ha fel is ébredt, visszaaludt anélkül, hogy engem felébresztett volna.

Valószínüleg ez is egy olyan lépés volt, amit inkább nekem kellett meglépnem, mint Mononak, hiszen őt csak az ösztönei hajtották, hogy ha felébred, Anya ott terem. Viszont én voltam az, akinek "fel kellett nőnie" ahhoz, hogy elhiggye, a gyereke nem azért ébred fel éjszaka, mert éhen akar halni, és ha nem megyek be hozzá, akkor sem lesz semmi baja.
És azóta mindketten nyugodtan alszunk éjjel, és reggel egy mosolygós babát találok a kiságyban, aki ugyan úgy az "Anya-Istent" látja bennem, mint mikor éjjel is bementem hozzá, én pedig a hosszabb alvástól energikusabb vagyok egész nap, és ez mindkettőnknek jó.

Az evésben annyi változás történt, hogy szinte mindent megkóstoltatok vele, természetesen mértéket tartva, hiszen azért, mert ízlik neki, még nem biztos, hogy az jó is a számára, de az ízekkel nyugodtan megismerkedhet. A szopizások száma is csökkent, hiszen  már csak reggel és este eszik ily módon. Az ebéd utáni szoptatás elhagyása is egyik napról a másikra következett be, és egyáltalán nem is hiányzott neki. Én pedig kicsit örültem, hogy talán így több marad nekem, és talán elindulok a hízás útján.

A fürdés egy ideig csak a kádban való álldogálásról szólt, mostanság hogy már kiörömködte magát az új tudományán, ismét a játéké a főszerep. Azonban a hajszárítás nem tartozik a kedvenc időtöltései közé. Azt már eddig is tudtam, hogy Mono fél a porszívótól, és most a hajszárító is felkerült a fekete listára. Így aztán a hajszárítást szorosan hozzám bújva vészeli át, majd miután a masina elhallgatott, Pici Lányom is hallatja a hangját. Amikor nincs is hajmosás idő, azért a kádból kivéve alaposan tanulmányozza a környezetet, hogy vajon nincs-e a láthatáron ez a zajos szerkentyű.

7:00 - 7:30      Ébresztő, reggeli: szopizás
7:30 - 10:00    Játék
10:00              Tízórai: általában valami gyümölcs zabpehellyel
10:00 - 10:30  Délelőtti alvás
10:30 - 14:00  Játék
14:00               Ebéd: főzelék
14:30 - 16:00   Délutáni alvás
16:00               Uzsonna: gyümölcs
16:00 - 17:00   Játék
17:00 - 19:00   Séta
19:00               Vacsora 1: joghurt valamilyen gyümölccsel, zabpehellyel, túróval
19:15               Fürdés
19:30               Vacsora 2: szopizás
20:00               Esti alvás




Ügyeskedés - fejlődés:
Azt hiszem a hónap legnagyobb eredménye mindkettőnk számára, hogy végre sok hónap gyakorlás után összeraktuk a tornyot. Egyre több ideig tudom lekötni a figyelmét egy-egy játékkal, és Mono kézügyessége is egyre jobban fejlődik.
A járás technikáján napról-napra finomítgat, és ha nekiindul, néha szinte már fut.
A lakberendezés lett a legmókásabb elfoglaltsága, néha olyan tárgyakat is elmozdít, amiről nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen kis Törpében ekkora erő van. Én pedig szedegethetem össze a különböző tárgyakat a lakás különféle helyeiről. Például a konyhában lévő széket a fürdőszobából.
És természetesen megállás nélkül gagyog. Érdekes, hogy a sok összefüggéstelen szavával olyan jól el tudja magyarázni, hogy mit is akar, és nekem már természetes, hogy mi mit is jelent a számára. Szerencsére a kommunikáció nem egyoldalú, hiszen már Mono is nagyon sok mindent megért. A legaranyosabb akkor, mikor valamire azt mondom, "nem szabad". Ekkor rám néz, elkezdi rázni a fejét, miközben mondja, hogy "nem-nem", és természetesen fülig érő szájjal vigyorog.



Orvososdi:
Sajnos a sok mozgás meghozta gyümölcsét, bár nem ez a legjobb kifejezés rá, de Kicsi Lányomnak egyik este vacsora után, sikerült kimásznia az etetőszékből, és a földön landolnia. Szerencsére már

jó ideje gyakorolta az ágyról való letolatást, és ezzel a módszerrel mászott ki az etetőszékből is, így a nagy ijedségen kívül komolyabb baja nem lett. A biztonság kedvéért azért másnap az első utunk a doktor nőhöz vezetett, aki megnyugtatott, hogy tényleg nem történt semmi baj, és szerencsére Mononak is elment a kedve az akrobatikus mutatványoktól, így már az etetés is könnyebben megy. És én is tanultam a dologból (mert természetesen a balesetkor is fél méterre álltam tőle), hogy csak az etetés előtti utolsó pillanatban rakom bele az etetőszékbe, és az evést követően azonnal ki is veszem onnan.



Kirándulós: 
Mini itthon volt, így közös családi programként minőség ellenőrzést tartottunk az újonnan nyílt bécsi Hollister boltban. Mono szokásához híven angyalként viselkedett, és a Bécsig tartó úton aludt, így aztán kipihenten értünk a bevásárló központba. Gyorsan megkerestük, hova is kell mennünk, majd célirányosan útnak indultunk a félig kész plázában. Természetesen Mininek a bolt minden centiméterét meg kellett nézni, így mi türelmesen vártuk, míg kicsodálkozza magát.

 

A nap legnagyobb sikere az Ikea éttermében található játszótérnek volt, ahol Mono kitombolhatta magát. Fel-alá futkározott, sikongatott, nevetgélt, és mindent kipróbált. Annyira tetszett neki, hogy akár a nap további részét ott is tölthettük volna, de mivel még voltak tervek, tovább kellett állnunk.

 

A nap következő programpontja a schönbrunni mókus etetés volt, bár Monot egyenlőre minden más is nagyon érdekelte. Szerencsére a mókusokért nem kellett messzire menni, mert amúgy sem túrázáshoz készültünk. Azt majd kicsit később. Azért Monot is hagytuk egy kicsit kinyújtóztatni a lábait, hogy önállóan fedezhesse fel a világot, és nagy feltűnést keltett, hogy ilyen pici létére milyen ügyesen lépeget.

A parkban még sétáltunk egyet, aztán útnak is indultunk, hogy időben hazaérjünk. Sajnos ez nem ment könnyen, mivel péntek lévén hatalmas dugóba keveredtünk, de szerencsére Mono egy részét átaludta, egy részét pedig hősiesen tűrte és nézegetett. Estére már elég nyűgös volt, így szerintem alig várta, hogy ágyba kerülhessen.


Divatolós:
Beköszöntött az ősz, így előkerültek a melegebb ruhák is. Szerencsére Mono már elég közreműködő az öltözködést illetően, így nem okoz gondot a sok ruha fel- és levetése. Természetesen az őszi ruhatár is kifogyhatatlan, és az ember csak az alkalmat keresi, hogy a szebbnél szebb ruhácskákat ráadhassa a gyermekére.
A kis cipő Monot is teljes mértékben lenyűgözi, és ha tehetné, még a lakásban sem eresztené a kezei közül.
A sapkával továbbra sincs nagy barátságba, de ha fázik a fejecskéje, azért elviseli, míg sétálunk.

Az anyaságról:
Az hiszem, anyai érzelmekből ebben a hónapban sem volt hiány. A hónap elején, amikor a kontroll vizsgálaton a doktor nő azt merte mondani a lányomra, hogy hisztis, én egy anyaoroszlánként ugrottam volna rá, és marcangoltam volna szét, hogy egyáltalán hogy merészel ilyet gondolni, és miért kínozza szegényt annyi ideig.
Aztán a balesetnél szar anyának éreztem magam, hiszen ott álltam fél méterre tőle, lelki szemeim előtt már másodpercekkel előtte láttam, hogy le fog esni az etetőszékből, mégsem nyúltam érte.
Aztán jött egy-két álmatlan éjszaka, amikor már nem tudtam mit kitalálni, így együtt aludtunk a nagy ágyban, és Pici Lányom egész éjjel fogta a kezem.