Sajnos a lelkesedésünket beárnyékolta, hogy Regina lebetegedett és elég zaklatott éjszakánk volt. Konkrétan végig köhögte az egészet, miközben félálomban azt hajtogatta, "Anya segíts".
(Zárójelben megjegyzem, hogy elgondolkodtam, hogy melyik a szívszaggatóbb, mikor picinek csak sírt, és csak sejtettem, hogy mi baja, vagy most, amikor a nyöszörgés mellé már szavakkal is kifejezi, mi a baj. Én pedig akkor is, és most is csak tehetetlenül próbáltam nyugtatni és simogatni.)
Szóval a szinte semmit nem alvós éjszaka után (és ez főleg rám értendő), Édesanyámmal beletuszkoltuk Reginába a gyógyszereket, a vitaminokat, majd felöltöztettük, és ahogy azt kell, a bejárati ajtó nyitásának pillanatában Pici Lányom gyomrocskája vissza is küldte a reggelivel együtt. Átöltöztettük, rendet raktunk, és újra nekifutottunk az indulásnak.
(Ismét zárójeles rész. Nagyon tudtam értékelni, hogy ez a kis jelenet még a lakás folyosóján, és nem a kocsiban zajlott le. És ami még ebben a helyzetben is vicces volt, hogy Regina nem azon esett kétségbe, hogy fáj a gyomra, hogy kijött belőle minden, hanem hogy a babakocsija is olyan lett. Így aztán addig nem is lehetett átöltöztetni, míg nem segített a Mamának letakarítani a babakocsit.)
Szóval elindultunk, és ahogy számítani lehetett, nem mi voltunk az egyetlenek, akik ezt a programot találták ki a mai napra. Szerencsére még időben érkeztünk, így kényelmesen találtunk parkolóhelyet, majd röpke negyed órás sorban állás után már be is jutottunk. A biztonság kedvéért vittünk babakocsit, de abban a pillanatban, hogy Regina meghallotta a majmok civakodását, már nem nagyon lehetett benn tartani.
Jó volt látni, hogy ahogy haladtunk kifutóról kifutóra, és mind több állatot látott, a kedve is egyre jobb lett.
A majmok nagy sikert arattak, de a zsiráfhoz is kétszer vissza kellett menni, az őzikéktől pedig szó szerint úgy kellett elvonszolni.
Bár az állatkert marketingje finoman szólva is csapnivaló, mintha nem is számítottak volna rá, hogy ma ennyi ember lesz, azért annyi érzékük csak volt, hogy egy pónit odaállítottak egy életunt lánnyal, és lehetett rajta 3 kört menni. Mivel Regina már messziről kiszúrta a pacit, így nem volt kérdés, hogy ha szeretne, felülhet rá. (Beteg gyereknek az ember amúgy is mindent megenged) Reginának olyannyira tetszett, hogy egyedül ült a nyeregbe, nem kellettünk melléje, hogy fogjuk, és végig vigyorogta a három kört. Utána pedig megsimogatta a lovacska orrát.
A másik nagy szenzáció az állatsimogató volt, ahol kecskéket lehetett simogatni. A Mamával ment be oda, és egyáltalán nem félt az állatoktól, majd pedig nagyon tetszett neki, amikor észrevette, hogy én a karám fölül fotózom, és mindenképpen fel akart jönni hozzám, de a simogatóból sem akart kimenni. Így aztán Mama felvette, és csak mindenféle ígérgetések árán volt hajlandó továbbjönni.
Összességében 2 órát töltöttünk az állatkertben, és már jócskán benne voltunk az alvásidőben, amikor elindultunk hazafelé, de szerintem Pici Lányom annyira élvezte az állatokat, hogy csak egy pici ásítást mert elnyomni, nehogy haza kelljen indulni.
A babakocsira sem nagyon volt szükség, mert inkább saját lábán tette meg az utat egyik állattól a másikig, de néha azért sikerült meggyőzni, hogy ha beleül, akkor gyorsabban odaérünk.
Hazajövet előtt a csomagtartóban még egy gyors pelenka csere, amiben mostanában nagy rutinunk van, és szerencsére az időjárás is kedvez nekünk, aztán Mamát elfuvaroztuk a buszmegállóba, mi pedig hazafelé vettük az irányt.
Mikor hazaértünk, Regina már nagyon takarékon volt, így nem volt gond az alvással sem.
Úgy gondolom, jól döntöttünk, hogy a betegség ellenére elmentünk, mert azon kívül, hogy a kedve biztos jobb lett, a jó levegő és a napfény is jót tett a megfázásnak. És nem utolsó sorban sok szép élménnyel gazdagodott. Ahogy Apa szokta mondani, "volt input rendesen".
Magamról tudom, hogy a legjobb gyógymód, ha elterelik a figyelmem arról, hogy beteg vagyok :)
VálaszTörlésMi is vadasparkba készültünk aznap, de annyian voltak, hogy inkább csak sétáltunk az avarban :)