Tesó - projekt, a célegyenesben

Lassan-lassan a tesó kérdés belopja magát a mindennapjainkban, hiszen mindig történik valami, amit a tesónak csinálunk.
Az elmúlt hetekben Regina segített kimosni a pelenkákat, a kisruhákat, milliószor átrendeztük a ruhásszekrényt.
Apával összerakták a kiságyat, velem pedig "felöltöztettük" az ágyneművel.

Mindenhol elújságolja, hogy hamarosan kibújik a kistesó Anya pocijából, és a tesó kisfiú lesz.
Már tudja, hol fog megszületni a kistesó, és azt is, hogy a doktorbácsi, akihez ő is szorgosan jár velem minden hónapban, ő fog neki segíteni megszületni.
Gyakoroljuk, hogy a tesó este korábban fog aludni, mert ő még pici, és ilyenkor Reginának már csöndesebbnek kell lennie, mert ő még tovább fennmaradhat, mert már nagy.

Tehát Regina még mindig nagyon pozitívan áll a dolgokhoz, és még mindig nagyon várja a tesót, hogy ő lehessen a nagy testvér, és már most sorolja, hogy miben fog nekem segíteni.
Persze nem élem bele magam, hogy az egész ilyen idilli lesz, de reménykedek.

És hogy Anya hogy van?

Teljesen változó. Az egész terhességet nehezebben viseltem, sok nekem ez a 9 hónap várakozás, hogy végre babázhassak, és egy kis energiabomba mellett egyébként sem egyszerű. Talán azért, mert már van egy gyerekem, és sokmindent jobban át tudok érezni, de a hormonok is sokkal jobban dolgoznak bennem, így egy egyszerű TV-reklámon el tudom magam bőgni, vagy csak attól, hogy Regina egyszerűen egy tündér (néha), és mivel alapból nem vagyok egy érzékeny típus, vagy legalábbis nem szoktam kimutatni, még ezt is rosszul viselem.

Vannak napok, amikor még most sem veszem észre, hogy a versenysúlyom 125%-nál járok, és hogy egy hatalmas pocak húz előre, néha pedig olyan vagyok, mint egy rokkantnyugdíjas.

Mivel nem tervezek több terhességet, azért próbálom kiélvezni és megörökíteni minden percét, mindemellett ott van bennem a félsz, mivel lassan bekövetkezik az időzített bomba állapot.

34. hét

35. hét

Nagyon úgy néz ki, hogy Reginával ellentétben, most nem kerül sor a kényszerű kilakoltatásra, tehát megtudom, milyen is az, amikor természetesen mennek a dolgok.
Bár elméletben azért tudom, hogy minek hogyan kellene történnie, azért mégis csak más lesz, mint mikor Reginával csak úgy bementünk a kórházba, aztán 5 és fél óra múlva már a kezemben tarthattam.
Mondják, hogy az ember elfelejti a fájdalmat, de azt hiszem, nálam erre a 2,5 év nem volt teljesen elég. Mert hát hiába, túl lehetett élni, és mondhatom, hogy elsőre könnyű szülésem volt,  Reginánál még csak annyit tudtam, hogy fájni fog. Most már azzal is tisztában vagyok, hogy pontosan mi, hol és mennyire.

Már most rosszul vagyok a gondolattól, hogy minimum 3 napot a kórházban kell töltenem. Egyszerűen utálom a kiszolgáltatottságot, mikor másokra vagyok utalva.

És nem utolsó sorban ott van a kérdés, hogy mi lesz addig Reginával. Vajon hogy fogja fogadni, hogy Anya nem lehet vele? Hogy Anya az elkövetkezendő pár hónapban nem lesz éppen a toppon és nem tud vele annyit foglalkozni, mint szeretne. És persze, hogy az eddigi sok szabály mellé most a kistesó érdekében még egy sor szabály fog társulni, amit be kell tartania, hogy hatékonyan tudjunk működni.

Tehát próbálok úrrá lenni a félelmeken, az idegeskedésen, hogy minden időben a helyére kerüljön a gyerekszobában, és hogy minden rendben legyen a szülőszobán is, meg Reginával is, és már alig várom, hogy túl legyek az egészen, és hulla fáradtan, zombi-állapotban számoljam a perceket szoptatástól szoptatásig. Persze ez valahol nonszensz, de akkor is ez van, biztos a hormonok hozzák ki belőlem.