És búcsút vettünk a cumitól....

Eljött a nagy nap, amikor Regina elindult, hogy találkozzon a Mikulással. Reggel megkérdeztem tőle, mikor útnak indultunk, hogy visszük-e a cumit, de erre csak annyit mondott, hogy NEM. Mivel azonban mostanában mindenre ez a válasz, nem is vettem komolyan. Így aztán megegyeztünk, hogy elvisszük magunkkal a cumit, biztos ami biztos alapon, de ha nem akarja, nem kell odaadnia a Mikulásnak.
Az ünnepség alatt végig figyelte a Manót, aki "bemelegítette" a terepet a Mikulás számára, és a cumit ott szorongatta a kis kezébe.
Aztán mikor megjelent a fehér szakállú, ő már nyújtotta is neki oda a cumit, végül aztán egy megfelelő pillanatban a Mikulás el is vette, és látni lehetett, hogy Regina szívéről hatalmas kő esett le, mert addig annyira izgult, hogy majd kiugrott a pici szíve a helyéről.
Én pedig olyan büszke voltam a Pici Lányomra, hogy még a könnyem is kicsordult.

Biztos nagy bátorság és elhatározás kellett egy 2 éves gyerektől, hogy odaadja azt a tárgyat, ami születésétől fogva elkísérte (még ha nem is ugyan az a cumi), és ilyen könnyen megváljon tőle csak azért, mert így beszéltük meg.

Nem akarom fényezni magam, de azt hiszem, ez is egy olyan dolog, amit nagyon jól csináltam. Nem volt se sírás, se lelki törés, mindent saját akaratából csinált, és ő is büszke lehetett magára.
És hogy még egyszer így csinálnám-e? IGEN.
Picinek megnyugtató volt számára a cumi, én örültem, ha nem szívta ki a mellem, és nagyobb korában is megnyugtatta, ha szüksége volt rá. Most pedig, hogy már nincs szüksége rá, nyugodt szívvel adta oda a Mikulásnak az ajándékért cserébe.