Baba jelbeszéd, ahogy én tanítom

Nem akarom feltalálni a spanyol viaszt, mert nyilván valaki okos már előttem kitalálta, hogy miért így, ilyen módszerrel, ezeket a jeleket tanítják meg egy tanfolyam keretében.
Nem is akarom taglalni, hogy miért jó, hasznos, hiszen tele van vele az internet.
A saját tapasztalataimat írom le, magamnak, ha majd újra kezdem, gyermekeimnek, ha elolvassák, és mindenkinek, aki hasznosnak tartja.

1. A tanfolyam a szülőnek szól.
Persze egy kismama nem hagyja otthon a csemetéjét, és játékok, mondókák segítségével próbálják is lekötni a gyerkőcök figyelmét, ez azonban vérmérséklettől, időjárástól, sok minden egyébtől függően hol sikerül, hol nem. És inkább nem. Tehát a szülők, miközben egyik szemükkel figyelik az oktatót, másik szemükkel a gyerekükön tartják, az oktató pedig a kínos hisztik ellen, és hogy a gyerek igazából nem is nagyon akar ott lenni, ahova vitték, néha próbál bedobni egy éneket, mondókát, játékot.

2. 7-8 hónapos babánál érdemes elkezdeni, hogy pár hónapon belül eredménye legyen.
Nem azért mondom, mert mi akkor kezdtünk. A szakirodalom szerint 0 éves kortól érdemes elkezdeni. Na igen, de mit is fog fel az egészből egy pár hónapos csecsemő, akinek a legfőbb gondja, hogy mikor kap enni, és mikor aludhat. Aztán jön az az időszak, amikor elkezd kúszni, mászni, menni, kitárul előtte a világ, tehát kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mindenféle jelekre figyeljen. Tehát mikor már túl van a nagy felfedezéseken, és a számára legnagyobb problémát, a helyváltoztatás kérdését megoldotta, és nem csak arra koncentrál, hogy elérje a széktől az asztalt, amit ingatag lábakon közelít meg, nagyon figyelve arra, hogy közben le ne huppanjon a földre,na akkor már másra is oda tud figyelni, és érdemes az őt érdeklő dolgok jeleit mutatni neki.

3. Mutat, mond, megfigyel, megerősít, dicsér.
Először a gyermeket leginkább érdeklő tárgyak jeleit tanítsuk meg neki.
Az első jel nálunk a lámpa volt. Már csecsemő korától nagyon tetszett neki, ahogy világít, így mikor 8 hónaposan már eljutott a kis agyáig, hogy ha a lámpa fel van kapcsolva, akkor világos van, ha le van kapcsolva, akkor sötét, jöhetett a lámpa jele. Lámpa felkapcs, lámpa lekapcs, jel mutat, és mond, hogy lámpa. Hónapokon keresztül. Míg egyszer csak ő is nem mutatta. Természetesen egyáltalán nem úgy, ahogy azt mutatni kellene, de valami hasonlót. És én akkor nagyon boldog voltam.
Nagyon fontos, hogy a jeleket nem csak mutatni kell, hanem mondani mellé, hogy mit mutatunk. Folyamatosan figyelni kell a gyermeket, hiszen lehet, hogy már rég mutatja azt a valamit, csak még mi nem jöttünk rá, hogy az a jel nála mit jelent, mert nem is hasonlít ahhoz, ahogy mi mutatjuk. Ha mutat egy jelet, mindig meg kell erősíteni, hogy "igen, látom mit mutatsz, értem, hogy mit mutatsz, igen, az egy lámpa, kutya, virág, stb.". És természetesen minden egyes alkalommal meg kell dicsérni, hogy felismerte azt a valamit, és mutatta a jelét.

4. Minden a szülő kitartásán múlik.
Mint már mondtam, egy ilyen tanfolyam nem a gyerekeknek szól, hiszen ne várjuk egy 1 éves gyerektől, hogy egy mutatás után megjegyzi az adott jelet, főleg úgy, hogy csak kimondjuk a szót, de nem is látja. Úgy gondolom, hogy a gyerekek, vizuális alkatok. Hiszen hiába mutatjuk, és mondjuk neki, hogy "lovacska", ha még életében nem látott lovat, nem hogy élőben, de még képen sem. Tehát azokat a jeleket, amiket lát fizikai valójukban, sokkal hamarabb megtanulják, majd utána már a szavakat is tudják kötni a jelekhez, anélkül, hogy látnák a képet.
De ez nem 1 nap, 1 hét, ez hosszú-hosszú folyamat, amit a szülőnek kell otthon végigcsinálnia. Amennyiben akarja, és komolyan gondolja.
Nagyon nehéz az elején mondani és mutatni, de aztán megszokja az ember. És nehéz nem odaadni azt a valamit, amire éppen rámutat, hiszen tudjuk, hogy mire gondol, de ha megvárjuk és kiköveteljük tőle a jelet (természetesen amennyiben tudjuk, hogy már ismeri), a gyerek is hamar rá fog jönni, hogy jelekkel sokkal könnyebben és hamarabb megérteti magát.

5. Belejön, mint kis kutya az ugatásba.
Amint az első jeleket megtanulta a gyermek (ez nálunk 4 hónap után következett be), és rájön, hogy ez számára is hasznos, szinte naponta fog új jeleket tanulni, sőt követelni fogja, hogy a dolgoknak mutassuk a jelét. Az első hónapban még csak 1-2 jelet fog elsajátítani, aztán már havi 15-20 új jelet is megtanul, és innentől már csak a szülő szorgalmán múlik, hogy ő meddig képzi saját magát, hogy mind újabb és újabb jeleket mutathasson a csemetéjének.

6. Csak azokat a jeleket tanulja meg a gyerek, amik számára fontosak.
Természetesen a szülőn múlik, hogy mik azok a jelek, amiket mutat a gyermeknek, hiszen ő csak azokat tudja megtanulni, ezért fontos helyesen és megfelelő sorrendben "adagolni" a tudást a csemetének.
Hogy a gyermek "rákapjon" a jelelésre, először az őt érdeklő jelekkel érdemes kezdeni. (ezek nálunk a lámpa, kulcs, kutya, baba voltak).
Aztán jöhetnek a számára és számunkra is hasznos jelek, mint az alvás, evés, kérem, fürdést, stb.
Az állatok is nagyon érdeklik a kicsiket, így azokat is hamar megtanulják.
A családtagok: anya, apa, mama, papa.
Teljesen felesleges olyan elvont dolgokat tanítani neki első körben, amik számára még felfoghatatlanok, mint pl. a színek, a hangulatok, és a legtöbb ige. Elvégre honnan tudhatná egy 1 - 1,5 éves gyerek, hogy mi az, hogy "élni", "gondolkodni", "elfelejteni", stb.?
Az pedig, hogy melyik jelet mikor és mennyi idő után mutatja a gyermek, teljesen tőle függ. Van olyan jel, amit egy mutatás után használ, van, amit hónapok óta mutatok neki, és nem hajlandó mutatni (pl. a malac, nyúl)

7. A szülő mindig helyesen mutassa a jeleket.
Bár sok helyen olvastam, hogy ha a gyermek megtanul egy jelet, akkor azt már úgy fogja használni, ahogy először mutatta. Ezzel nem értek egyet, hiszen ahogy nő, ügyesedik a keze, és egyre pontosabban tudja utánozni a kézmozdulatokat, így fontosnak tartom, hogy a szülő mindig a helyes jelet mutassa a gyermekének, hogy idővel a gyermek is kijavíthassa.
Nálunk először teljesen azonos volt a "labda", a "cipő", és a "még" jele. Mostanra azonban a kis kezeivel labdát formál, a cipőnél vízszintesen tartja a csuklóit, és a "még" megmaradt "még"-nek.

8. Érdemes naplót vezetni.
Mint ahogy sok szülő amúgy is dokumentálja a gyermeke legfontosabb pillanatait, úgy gondolom, hogy a jeleket is érdemes. Hogy mit, mikor, és bár képet készíteni nagyon nehéz egy-egy mozdulatról, a hogyan-t is érdemes. Jó látni a fejlődést, hogy a hónapok elteltével mennyi jelet ismer a gyermekünk, és hogy minden hónapban mennyivel többet tanul meg, és nem utolsó sorban a családi albumban is aranyosan mutat egy jelelő kisgyermek.

9. A negatív kritikát nem kell meghallani.
Azt hiszem, a magyar emberekre nagyon jellemző, hogy félnek minden újtól, és el is zárkóznak előle. Így aki nem hallott a baba jelbeszédről, az általában nem is néz jó szemmel.
Az elmúlt majd egy év alatt, amióta aktívan foglalkozom a témával, háromféle emberrel találkoztam.

Az egyik elfogadja, de magában megállapítja, hogy biztos valami úri hóbort, elvégre ma már az ember zsenit akar csinálni a még meg sem született gyerekéből is, és hogy ő biztos nem csinálná ezt a saját gyerekével. De más babaúszásra járatja a gyerekét, vagy épp úgy gondolja, hogy mi is felnőttünk mindenféle tanfolyam nélkül, én a jelbeszéd mellett döntöttem.

A másik még ennél is rosszabb, hiszen egy olyanról mond véleményt, méghozzá negatívot, amit nem is ismer. Nem egyszer néztek rám furcsán, néhol sajnálkozóan az utcán, boltban, amikor jeleltünk a gyermekemmel, sőt volt, aki megkérdezte, hogy "csak nem néma?". Folyamatosan jönnek a szokásos kérdések, amiről szintén sokat lehet olvasni, hogy "nem félek, hogy így nem fog megtanulni beszélni?". És mivel a korának megfelelő szókészlettel rendelkezik, csak mellette még ki tudja magát fejezni egy másik formában is, azt hiszem, inkább a javára válik, mint hátrányt jelentene.

És a harmadik típus, akik a legkevesebben vannak, érdeklődnek a jelelés és a módszer iránt. Ők általában a gyakorlatban látják ennek a hasznos oldalát, és ekkor döntik el, hogy ők is alkalmazni fogják saját gyermeküknél.

10. Hogy mire jó, az a jövő titka.
A szakirodalom erre a részre is kitér, hogy mennyire hasznos a későbbiekben is, ha gyermekként jelbeszédet tanul.
Hogy később, ha bekerül óvodába, iskolába, miben lesz előnye a többi gyerekhez képest, majd kiderül. Amit most látok, hogy a kortársaihoz képest sokkal nyitottabban jár a világba, hiszen amíg egy 15-16 hónapos gyerek ismer 2-3 szót, addig egy 8 hónapos korától jelbeszédet tanuló gyermek 60-70 jelet is ismerhet és használhat ebben a korban.
És használni is fogja őket. Teljesen mindegy, hogy egy séta során az 1000. virágot látja, ő az 1000. virágot is mutatni fogja. És itt tartom fontosnak a 3. pontban leírtakat. A szülőnek az 1000. virágnál is meg kell erősítenie, hogy "bizony, az egy virág".
Az is kérdés még számomra, hogy majd ha már beszél, mennyire fogja használni, vagy elhagyni a jeleket, de azt hiszem, ez is a szülőn múlik, hiszen ha folyamatosan mondja és mutatja, akkor a gyermeknek is ez lesz a természetes.

A módszert egyébként az általam az általános iskolában tanult Zsolnai-féle módszerhez tudnám hasonlítani, ahol a betűket képeken és szavakon keresztül tanultuk meg, tehát egy hanghoz egy képet és kifejezést kötöttünk. A baba jelbeszédnél úgy gondolom, hogy ugyan ez történik, hiszen a gyermek a szót, a képet egy jellel köti össze.

Mesélő jelek - baba jelbeszéd tanfolyam 6. rész

Elérkezett a tanfolyam vége, az utolsó foglalkozás. Sajnálom, mert bár új jeleket csak itt-ott tanultunk, azt is főleg én, nagyon jól éreztük magunkat.
A mai éjszakánk kicsit nehéz volt, hiszen a szeles időt Pici Lányom nem nagyon szereti, és napok óta hőemelkedése van, amit vagy valami vírus, vagy egy kis napszúrás okoz, de gondoltam az utolsó alkalmat nem hagyjuk ki, és nagyon jól tettük.

Mono már nagyon otthonosan érzi magát a Kölyökvárban, így azonnal ment játszani, míg a foglalkozás el nem kezdődött.

Aztán elkezdődött a foglalkozás, amit most felvettek videóra is. Sajnos most csak hárman vettünk részt az órán, és egyik kisgyerek sem volt elemében, de azt hiszem, Mono most volt a legfelszabadultabb. Most láttam rajta először, hogy határozottan jót tesz neki a közösség, és nem ült mindig az ölemben. Bordás falat mászott, játszott a játékokkal, de mikor valami számára érdekes következett, ének vagy mondóka, mindig visszatelepedett az ölembe, és most először rengeteg jelet is használt az óra alatt.
A foglalkozás végén aztán interjút készítettek a szülőkkel, miért járunk, hol hallottunk róla, pozitívumok, stb. Mi voltunk az utolsók, és  Mono szépen mutogatta a jeleket, pedig egyébként nem szereti, ha "cirkuszi majmot" csinálok belőle, de szerintem most valahogy érezte, hogy szerepel, és 4 felnőtt nézi csodálattal a tudományát, úgyhogy ha estig soroltam volna a jeleket, ő estig mutogatta volna őket.
Mikor már elköszönőben voltunk, azért fél füllel hallottam, ahogy a kamerás emberke mondja, hogy az óra anyagából nem sok a használható dolog, de ez az utolsó 5 perc az ÉN LÁNYOMMAL minden pénzt megért. Persze én meg híztam rendesen.

Az óra egyébként a kinti dolgokról szólt, játszótér, közlekedés, stb. Jelekben nem igazán bővelkedett, bár a videofelvétel miatt inkább egy bemutató óra akart volna lenni, ha a gyerkőcök közreműködőbbek.
Mindenesetre én sajnálom, hogy véget ért, mert én is nagyon szerettem jeleket tanulni, és bár eddig is képeztem magam itthon, azért mástól látva sokkal könnyebb tanulni.
A továbbiakban pedig biztos kipróbáljuk a Kölyökvár többi programját is, mert Mono nagyon jól érzi ott magát.

Ujjongás, harsona, tűzijáték a lakás legkisebb helyiségében

Bár Pici Lányomra nem igazán jellemző, ma egy kicsit hisztisebb volt az átlagosnál, de magyarázat nem nagyon volt rá, így aztán mondhatni, nem bántam volna, hogy hamar túlesünk az esti rituálén és végre alszik és kialussza magát.
Némi közelharc árán levetkőztettem, majd útnak eresztettem a szokásos kis fogócskára a lakásban. Egyszerűen imádom, ahogy a meztelen kis hátsóját rázza, miközben visítva nevetve szedi a lábacskáit és szalad előlem.
Aztán betalált a fürdőszobába, hogy most már jöhet a fürdés, de hirtelen megállt az ajtóban, és mutatta a "pisi" jelét, legalábbis én annak értelmeztem, mert mostanában kicsit kaotikus a jelelése.
Mivel az elmúlt napokban csak egy pillanatra ült a WC-re, nem vártam csodát, de gondoltam, nem veszem el a lelkesedését csak azért, mert nekem ehhez most nagyon nincs kedvem.
Így a szokásos módon előkészítette magának a terepet, majd némi unszolás hatására sikerült ráültetnem. Sajnos még könyvből sem voltam felkészülve, így a BabaPatika épp aktuális számát lapozgattuk, amiben nem túl sok értelmes dolog volt.
Kutya, baba, anyuka, kutya, kutya, baba, baba, baba a pocakban, anyuka, kutya...
És akkor egyszer csak Mono arcán teljes döbbenet, és mutatja nekem a kicsi kezét, amivel épp a lába között nyúlkált. És akkor esett le, mikor némi csorgó hangra lettem figyelmes, hogy itt bizony nagy esemény történt.
És ekkor jöhetett az ujjongás, tűzijáték, dobosok, pomponlányok és miegymás.
Pici Lányommal együtt örültünk, nevettünk, majd jöhetett a WC papír tépkedés, és a WC kagylóba dobás végre nem feleslegesen.

Minden esetre egy új útra léptünk, a pelenkán kívüli útra, amikor a dolgok abban a helyiségben történnek, ahol azoknak történniük kell.

Mesélő jelek - baba jelbeszéd tanfolyam 5. rész

Ma úgy alakult, hogy a Mamával mentünk a tanfolyamra, hogy megnézze, hova is járunk szombatonként, és hol érzi magát nagyon jól az unokája.
Kivételesen nem mi voltunk az elsők, de Monot már nem zavarta, hogy előtte már más is birtokba vette a területet, amint lekerült a kabát és a sapka, már ment is játszani.
Természetesen most is nagy sikert aratott a kockás képkirakó (nem tudom, mi a hivatalos neve, de majd ha eljut odáig a fejlődésben, úgyis okos leszek), amiből remekül lehet tornyot építeni, mert a rajta lévő képrészletek még nem érdeklik.
Aztán kinyitották a terem ajtaját, ahol a foglalkozás lenni szokott, és az én Pici Lányom már ment is befele, és mutatott a szertárra, ahonnan a játékok elő szoktak kerülni.
Persze jó, hogy jött a Mama, hiszen ki más tanítaná meg a rosszra, hogy Mono kipróbálja a bordás falat, ami az elmúlt 4 hétben fel sem tűnt neki.

Aztán megkezdődött az óra, és Mono először bajban volt, hogy akkor most az én, vagy a Mama ölébe üljön, de aztán úgy döntött, hogy mindenki kap egy kicsit, így egyszer nálam, egyszer nála hallgatta végig a dalokat. A fennmaradó időben pedig ment a bordás falhoz, vagy a játékos dobozból kikerülő játékokat hozta oda nekem, de abban a pillanatban, hogy jött a zene, lecsüccsent és elmélyülten figyelt.
Az óra végén aztán a buborék szokás szerint nagy sikert aratott, és aztán a dobozba ismét szépen visszapakolta a játékokat.

Tananyag szempontjából viszont a mai óra nem sokat ért. Elméletileg a napirend esti része lett volna mára beiktatva, de ami a jeleket illeti, nem igazán bővelkedett bennük az óra, inkább csak ismétlés volt, és hogy úgy mondjam, időhúzás, mert valamivel ki kellett tölteni ezt a foglalkozást is. Ami a felépítését illeti, szervezettségben is messze elmaradt az eddigiektől.
De összegezve, új jelet nekem amúgy is nagyon nehéz tanítani, Mono így is, úgy is jól érzi magát, szóval a mai délelőtt is jól telt.

Foglalkozás után, aztán jöhetett ismét egy kis játék, és a közös evészet. Olyan aranyosak, ahogy a három, szinte egykorú pici lány leül a kis székekre a kis asztalokhoz, és egy tálból szedik a kekszet, majd mindenki issza a maga vizét.

Sétáltunk

Persze ez önmagában nem lenne nagy szám, hiszen az elmúlt 16 hónapban alig akadt nap, amikor ne róttam volna a kilométereket, miközben Mono a babakocsiból szemléli a "tájat".
De mióta a lépkedés művészetét tökélyre fejlesztette, persze erre a hosszú tél alatt a lakásban volt is lehetősége, azóta elég nehéz a babakocsiban tartani, és nagyon nem is akarom, hiszen azért van két szép lába (vagy majd szép lesz), hogy használja.
A szép időre való tekintettel délutánra is beiktattunk egy sétát a szokásos útvonalunkon, úti célként a Plazaban bevásároltunk.
Visszafele azonban, amint biztonságos környékre értünk, a forgalomtól nyugisabb utcába, kivettem Monot a babakocsiból, hogy saját lábán gyalogolhasson haza.

A kb. 800 métert a Plaza és Mini-Lak között majdnem 1 óra alatt tettük meg, nem mintha nem értünk volna rá, de normális esetben ez a táv alig 10 percbe telik.
Mono nagyon okosan fogta az ujjamat egész végig, olyannyira szorította, hogy még a vér is kiment belőle, de nem bántam, hiszen eddig mindig nekem kellett fognom, hogy el ne szaladjon, most pedig szépen jött mellettem.

Természetesen mindenre rácsodálkozott. Minden lehullott levélre rá kellett lépni, ahogy minden virágra is, és elmutogatta, hogy az "virág" és "még virág". Majd megnéztük, hogy melyik fáról hullott le, és megbeszéltük, hogy a földről nem veszünk fel semmit, amit "nem-nem"-mel tudatosított is magában.

Mono nagy örömére az úton találkoztunk kukás autóval, amiről megállapította, hogy "autó", és megbeszéltük, hogy a koszos "pelust" viszi el. Megállapította, hogy a "szél fúj", a "nap pedig süt". Láttunk sétáló "babát", "madárkát", "labdázó" kisfiút, és természetesen "kutyust", amiket mind-mind mutogatott.
Hazaérve azt hittem, elfáradt, de ennek semmi jelét nem mutatta, hiszen itthon is ugyanolyan lelkesen és nevetgélve játszott tovább.

Ismét egy csodás napunk volt együtt.

Mesélő jelek - baba jelbeszéd tanfolyam 4. rész

Kicsit aggódtam a mai foglalkozás miatt, hiszen Mono már negyed 7 óta ébren volt, és indulás előtt esett-kelt, ami nála a fáradság jele, de gondoltam lesz, ami lesz, útnak indulunk.
Bár a szokásosnál később indultunk, mégis mi voltunk megint az elsők, de mire levetkőztünk, már meg is érkezett az első játszópajtás, Lili személyében.
Új játékot találtak, kockákból tornyot építettek, míg mi az anyukával megtárgyaltuk a mindkettőnknél aktuális fogkérdést.
Aztán megjöttek a többiek is, és elkezdődött a foglalkozás. Ételek és a napirend reggeli része.
Nekem úgy tűnt, hogy a gyerekek ezt a foglalkozást nem élvezték annyira, mint az eddigieket. Mono is fészkelődött az ölemben, odament az ablakhoz, és nézegette az utcán az autókat, majd ha jött egy-egy ének, akkor visszacsüccsent az ölembe.
Ami a jeleket illeti, az alapjeleket már Mono is mutatta, mert a műanyag gyümölcsök sokat segítettek neki a felismerésben, és én eddig a jelek vizuális megjelenítését hiányoltam is, mert tapasztalatból tudom, hogy a gyerekeknek könnyebb, ha nem csak hallják, de látják is azt a valamit, aminek a jelét meg akarjuk velük tanítani. Így aztán Mono fogott egy banánt, és egész idő alatt el sem engedte, és szorgosan mutogatta a jelét. Úgy érzem, most már megszokta a közeget, azt, hogy itt értik, ha mutogat valamit, így aztán már nem szégyenlősködik, és mutogat is mindenfélét, ami éppen eszébe jut, látja vagy hallja.

A foglalkozás végén nagy megdöbbenésemre Mono, mint a kisangyal, visszapakolta az összes játékot a dobozba, miközben én magamban azt kérdeztem, hogy ezt itthon miért nem lehet ilyen szépen megcsinálni, és a pakolás, miért marad mindig rám? Mellette viszont dagadt a mellem, mert a többi anyuka meg is jegyezte, hogy milyen rendszerető lányom van, én pedig csak mosolyogtam, és nem árultam el, hogy ez csak valami tévedés lehet most a részéről.

Aztán jöhetett még a játék, részemről egy kis beszélgetés az anyukákkal, majd szokás szerint nagy nehézségek árán felöltöztünk, intettünk páá-t mindenkinek, puszit dobtunk, és már indulhattunk is.

Hogy Mono egyre jobban élvezi a helyet, és a gyerektársaságot, az azt is mutatja, hogy már van hódoló is Márk személyébe, aki puszit akart adni neki, de az én Pici Lányom még nem nagyon hagyta magát, és hogy Mono mindenképpen meg akarta itatni Napsugarat vízzel, viszont ő nem volt szomjas, így egy kisebb kergetőzés alakult ki kettőjük között.

Jöttünk megnézni a lakást!!

Van egy bizonyos reklám, amiben a "nem a reklám helye bank" (ahogy azt a főiskolást kontrolling tanárom mondta annak idején), egy arcba csapódó piros labdával próbálja elhitetni az emberekkel, hogy az ő lakáshitelüknél nincs jobb a világon.

Ma is ment a TV-ben, megszólalt a reklámban a csengő, felhangzott a reklám szlogenje, hogy "Jöttünk megnézni a lakást!", jött a labda, aztán a szokásos szöveg a kamatokról, stb. erre Pici Lányom felpattant az elmélyült játékból, megfogta a kezem, húzott ki a folyosóra, mutogatta, hogy kapcsoljam fel a villanyt, majd húzott az ajtóhoz, és mutogatott a kilincsre.
Én magyaráztam neki, hogy nem jön senki, és mi sem megyünk már sehova, mert este van, de ő csak mutogatott és mutogatott és a saját kis baba nyelvén magyarázott, amiből én csak annyit értek, hogy "te-te-te".
Mire aztán nagy nehezen felfogtam, hogy nem menni akar, és nem is vár senkit.

Napokkal korábban, mikor egy sétából hazaértünk, felfedezte az ajtó mellett a kapcsolót, és mutogatta, hogy "lámpa". Én pedig elmagyaráztam neki, hogy az nem lámpa, hanem a csengő. Megnyomtam, erre Mono csodálkozva figyelte, hogy egy hang szólal meg a lakásban az ajtó felett. Majd párszor eljátszottuk, hogy kint megnyomjuk a csengőt, bent megszólal a hang, és nagyon élvezte, aztán nem is foglalkozott a dologgal egészen máig.

Ismét egy döbbenet számomra, hogy Pici Lányom a TV-ben hallott hangot összekötötte az igazi csengővel, és tudta, hogy hol is hallotta napokkal ezelőtt azt a hangot.

16. hónap

Méretek:

Súly: 10310   g
Hossz:   cm
Fejkörfogat: cm

Történések:
2013. március 15.
Még tavaly ősszel találtunk a Tescoban nagyon aranyos matricákat, amiről úgy gondoltuk, nagyon jól fognak mutatni a fürdőszoba csempéjén. Hát idáig vártak a sorsukra, míg az ítéletidő miatt most végre volt időm, és a helyükre kerültek.
Mono a kád széléről figyelte a művemet, és folyamatosan mutogatta a halacska jelét. Aztán fürdésnél már testközelből megfigyelhette az új játszótársakat, és mindenáron le akarta őket szedni a csempéről, elvégre a halaknak a vízben a helyük.

Azt hiszem határozottan nagyobb sikere volt, mint a Tropicariumnak :)

2013. március 20.
Mozgalmas nap volt, délelőtt-délután sétával, közbeiktatva némi kellemetlenség a doktor néninél.
Korán indultunk itthonról, és majdnem 2 órát sétáltunk a doktor néni előtt, amibe egy kis játszóterezés is belefért, amit Mono nagyon élvezett.
A doktor néninél, volt nagy sírás a két oltás után, nagyon nehezen lehetett megnyugtatni, dehát régen voltak már ilyen rossz élményei a rendelővel kapcsolatosan, úgyhogy meg is értem.
Ebéd után aztán jó nagyot aludt, úgy kellett ébreszteni. Míg ő kipihente az oltás okozta traumát (majdnem 3,5 órában), addig mi Édesanyámmal összeszereltük a húsvéti ajándékát. Mikor felkelt, aztán volt nagy csodálkozás, és örömködés, pedig a doboz már napok óta a lakásban állt, de annak nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Sajnos az időjárás nem engedte, hogy élesben is kipróbáljuk a triciklit, de a lakásban azért mentünk vele pár kört, sőt a babáknak is ki kellett próbálniuk.
Délután még tettünk egy sétát a Plázában, és a séta tényleg séta volt, mindenkinek. Mono nagyon élvezte, hogy a saját lábán teheti meg az utat, de a végére azért jól elfáradt, és hazafelé már igénybe vette a babakocsi nyújtotta szolgáltatásokat.
Természetesen egy ilyen mozgalmas nap után az alvással sem volt semmi baj este, és szerintem már alig várta, hogy fürdés után megihassa a tejét, és párnát érjen a kis feje.

2013. március  24.
Nagymamám 80. születésnapja alkalmából úgy gondoltuk, meglepjük azzal, hogy a 3 dédunokáját együtt láthassa, így aztán elfuvaroztuk Dunakeszire, hogy pár órát együtt tölthessen a legkisebbel is. A két nagyobbik szokás szerint nagyon jól elvolt egymással, az autó most is nagy siker volt, aztán ebéd után jöttünk is, hogy Mono a kocsiban aludhasson.

2013. március 31.
Eredetileg nagyon szerettem volna készülni a húsvétra, hogy Mononak is olyan élmény legyen, mint annak idején nekünk volt, amikor kis kosárkával a kertben kerestük a tojásokat és az ajándékokat. Aztán az időjárás tett róla, hogy a lelkesedésem nagy mértékben alább hagyjon, végül mondhatnám, hogy a húsvét érdeklődés hiányában elmaradt.
Mivel Édesanyámtól nagyon szép tojás díszeket kaptunk, és néhány ágat a kertből, ezért a lakást tojás-fa, Mono ajtaját pedig húsvéti dekoráció díszíti, de kb. ennyi.

Édesanyám jött, szakadó esőbe, Monot szépen felöltöztettük, egy fénykép erejéig még a tavalyi kiskosár és nyuszifül is elő került, aztán indultunk a Mamához a húsvéti reggeli-ebédre. Idén már Mono is megkóstolta a húsvéti szentelt sonkát, kalácsot, de inkább a sonkát.

Itthon aztán kicsit játszottunk a húsvétra szánt triciklivel, ha már egyszer a szabadban nem lehetett kipróbálni, és mire Édesanyám hazament, már hatalmas pelyhekben esett a hó.

 


 Általánosságok:


Ügyeskedés - fejlődés:
Gyakorlatilag mindenben utánoz.
Imád takarítani, felmosni és söpörni, szinte ki sem lehet venni a kezéből, vagy csak némi hiszti árán. A konyhában is nagyon ügyesen feltalálja magát, főleg, mióta megkapta az Ikeás zöldségeit. Az ebéd készítésnél hozza a zöldséges kosarát, a szekrényből kiszolgálja magát, és keres egy megfelelő tálat, kér egy fakanalat, és velem együtt főz.

Egyik nap látta, ahogy megöntöztem a virágokat, és mint általában mindent, amit csinálok, ezt is kommentáltam neki: "Anya most inni ad a virágoknak." Pár óra múlva, mikor megszomjazott, fogta a kis kulacsát, és miután ivott belőle, vitte az egyik hangfalon álló banánfának, és nyújtogatta neki. Persze nem érte el, amitől dühös lett, így jött hozzám, fogta a kezem, húzott oda, hogy emeljem fel, mert ő igen is inni akar adni a virágnak. Csak azután tehettem le, miután úgy gondolta, hogy most már a virág sem szomjas.

Legújabb játéka velem a bújócska. Megfogja a kezem, kihúz a konyhába, majd azzal, hogy lefele húzza a kezem, értésemre adja, hogy maradjak a helyemen. Majd befut a szobába, elbújik az egyik sarokba, és várja, hogy megtaláljam. Amikor sikerül, hatalmas önfeledt nevetésbe kezd, és a játék kezdődik elölről.

Megtanult "kerekecske-dombocskát" játszani. Megfogja a kezemet, kifelé fordítja a tenyeremet, majd a kis ujjacskájával elkezd benne körözni, és várja, hogy mondjam a mondókát. Majd az "itt szalad a nyulacskára" a kezemet a pocakjához húzza, és várja hogy megcsikizzem, aminek természetesen nevetés a vége. És ez megy sokszor egymás után, és egy idő után már a "kerekecske-dombocska" nem is érdekes, csak a csikizés és a nevetés marad a játékból, amin mindketten nagyon jól szórakozunk.

Egyre többet babázik. Az egyik nap, a babát beletette a bevásárló kosárba (lévén babakocsija nincs), és abban sétáltatta. Majd mikor úgy döntött, hogy a baba megéhezett, vitt neki a saját bulátájából. Ez azért is lepett meg, mert azt én mutattam neki, hogy a baba szomjas, de azt a saját kis agyával következtette ki, hogy ha ő eszik, akkor bizony a babának is kell ennie.


Jelek, amiket használ: (mert egyre többet gyakoroljuk)
- tyúk, csibe (mivel a húsvétra kapott könyvekben elég sok csibe szerepel, valamint a húsvéti dekorációnak is a része, így könnyen megtanulta a jelet)
- fa (a gyerekszoba falán lévő dekoráció kapcsán bővült ezzel a jelkészlet)
- hajó (látta a TV-ben, mutattam a jelet, megtanulta)
- meleg (a Mama tanította, leginkább a sütőre mutatja, de most már az ételnél és a fürdővíznél is mutatja, ha nem megfelelő a hőmérséklet)
- autó (először a játék kisautókra mutatta, aztán az utcán is)
- játék (a játék először az ipadot jelentette, és leginkább erre is használja, ha azzal akar játszani, de lényegében minden játékra alkalmazza)
- mama (mutattam, megtanulta)
- tehénke, boci (szintén a húsvéti könyvekből tanulta, tulajdonképpen megegyezik a "ló"-val)
- zebra
- lepke
- elég (már egy ideje mutatott hasonló jelet, de helyesen, helyes környezetben most kezdte el használni)
- repülő
- csillag (nagyon régóta mutogatom neki, úgy látszik, most jutott el a kis agyáig, mi is az a csillag)
- zokni (tulajdonképpen megegyezik a "csillag" jelével, de azért értem, mikor mit akar mondani)
- fülpiszkáló (saját találmányú jel, egy esti fürdés után mutatott a szekrényre, majd a fülébe dugta a kis kezét, és mint a fülpiszkálót, kezdte el tekergetni)
- segíts! (tulajdonképpen csak egyszer mutattam meg a jelet, és már használta is)
- mese (este eddig csak a "könyv" jelét használtuk a mesére, most ezzel is bővítettük a jelkészletet)
- sajt (csak egyszer mutattam, azóta annyira tetszik neki a jel, és amit jelent, hogy napjában többször megy a hűtő elé, és mutatja, hogy kér sajtot)
- csiga (a Lassan jár a csigabiga kezdetű dalból, amit jelbeszéddel mutogatok el neki)
- motor

Szókincs:
- Anya (bevallom nem kis büszkeséggel tölt el, hogy ez lett az első szava, és persze előszeretettel használja is, amikor bármire szüksége van, vagy csak nem vagyok a közelében)

Orvososdi:
Ebben a hónapban csak a 15 hós oltások miatt mentünk a rendelő közelébe. Szerintem Mono már nagyon megszokta, hogy a doktor néni nem bántja, így aztán nagy sírással fogadta, hogy a karjába és a combjába is kapott injekciót.
Bár eddig semmi baj nem volt az oltásoktól, most azért a sok vírus, ami Pici Lányom szervezetében keringett, megtette a hatását, és volt láz, kiütések, nem alvás, és a többi...
De szerencsére néhány ébren töltött éjszaka után minden folytatódott a régi kerékvágásban.

Divatolós:
VÉGRE!!! Itt a tavasz, és fel tudom adni Monora a sok szép ruhácskát, amik azt hittem, már úgy kerülnek a dobozba, hogy egyszer sem tudta hordani őket, mert az idő miatt egyszerűen kinövi. De szerencsére, ha többször nem is, de legalább egyszer mindegyik sorra kerülhet.

Az anyaságról:
Lehet, hogy az idő mindent megszépít, és utólag minden hónap csodásnak tűnik, de megint csak azt tudom mondani, hogy igen is minden nap egy csoda a Törpével. Főleg, mióta nap mint nap újabb tudományát mutatja meg, én meg csak ámulok-bámulok, hogy már milyen összefüggéseket ért meg és alkalmaz.
A minap elgondolkodtam, hogy vajon ha felnő, el fogja olvasni a blogot? Vajon örülni fog, hogy a legfontosabb, vagy számomra fontosnak tartott dolgokat megörökítettem? Vajon egyáltalán érdekelni fogja, hogy mit mikor és hogyan csinált?
Talán majd kamaszkorában, mikor épp lázadó korszakát éli, és az egész világ ellenség, eszébe fog jutni, hogy mennyi, de mennyi szép dolog történt vele, amire nem is emlékszik, vagy mikor már neki is gyerekei lesznek, el tudja mesélni nekik, hogy ő milyen volt kicsinek, ha még csak az én történeteim alapján is.
Mindenesetre szeretném, ha majd elolvasná, hogy én hogyan éltem meg az ő gyerekkorát, és mennyi csodálatos élményünk volt együtt.

Üzenet Mononak kb. 16-20 évvel későbbre:
"Pici Lányom (aki, ha már idáig eljutsz az olvasásban, annyira nem is lehetsz pici, de nekem akkor is mindig a Pici Lányom maradsz), szeretném, ha tudnád, hogy Nálad csodálatosabb dolog nem is történhetett volna velem az életbe, és még meg nem születtél, nem is gondoltam volna, hogy ennyire nekem való dolog az anyaság, és hogy ennyire fogom élvezni minden másodpercét Veled."

Azt hiszem, megzabálom...

Először a hónapfordulós bejegyzésbe szántam, de azt hiszem, most már külön bejegyzést is érdemel.

Mono mostanában úgy gondolja, hogy ahogy ő iszik és eszik, úgy mindennek szüksége van innivalóra és ennivalóra.
Először a babákat itatta meg a poharából, bár ezt még én mutattam neki, aztán a saját kis fejében összerakta, hogy mikor azt mondom, inni adok a virágnak és megöntözöm, akkor ő is adhat a banánfának a poharából inni.
Természetesen az etetés-itatás Apánál sem maradhat ki, így ő a telefonon keresztül kapja a finom falatokat.

Ma viszont teljesen ledöbbentett, amikor a nasiként az asztalra kikészített bulátából egyszer csak vitt a babájának is, és próbálta beletömni a szájába.
Hihetetlen, hogy eddig eljutott a gondolat a kis fejében, hogy ha megitatja, akkor meg is etetheti. Aztán továbbfejlesztette a dolgot, és a következő útja a banánfához vezetett, én pedig próbáltam megmagyarázni neki, hogy a virágnak elég innia, de azért a banánnak is adtunk egy kis bulátát, nehogy éhen maradjon.

A nap fénypontja azonban az esti mesélés közben volt.
Mostanában a kedvenc egy cicás könyv, ami inkább természetkönyv (nem tudom, mi a hivatalos megnevezése, de ha van természetfilm, akkor legyen természetkönyv is), mint mesekönyv, de a kihajtható fülek miatt nagy kedvenc.
Eljutottunk ahhoz a részhez, ahol az anya cica szoptatja a kis cicákat, és én mondtam, hogy a cicák isszák a tejet, viszont egy kis cica nem volt elég fürge, így neki nem jutott cici.
Erre az én Pici Lányom fogta a cumisüvegét, és "megitatta" a cicát a képen.

Hát ki ne olvadna el, amikor a gyermeket ilyen cukiságokat művel?
És még mindig csak ámulok-bámulok, hogy a kis fejében mi játszódhat le, hogy ilyen következtetésekre jut, hogy a virág is egyen bulátát, vagy a cicát a képen megitassa tejjel.
És természetesen alig várom a holnapot, hogy újabb csodás élménnyel gazdagodjunk mindketten.

Minden az időzítésen múlik

Pici Lányommal szorgosan gyakoroljuk a WC használatát, de mint erről már korábban beszámoltam, egyenlőre inkább megfigyelőként vesz részt a dologban.
Mivel azonban esténként fürdés előtt mindig teszünk egy próbát, ezért már elég otthonosan érzi magát a lakás eme legkisebb helyiségében.
Napközben többször bekéredzkedik, és bár kétlem, hogy bármi eredményt is fel tudnánk mutatni, de a rituálét végigjátszuk.
Mono megfogja a kezem, húz a WC felé, majd az ajtóban megállva mutatja, hogy kapcsoljam fel a villanyt. Kinyitja az ajtót, felhajtja a WC tetejét, majd az ülőkét, ezután leveszi a helyéről a WC szűkítőt, és precízen a helyére illeszti, majd lehajtja a WC ülőkét, és ha úgy ítéli meg, hogy valami nem tökéletes, az egészet kezdi előről. Aztán mikor már én jónak találom az ülőke helyzetét, magyarul megunom a fel-le pakolást, ülőke felhajtását, lehajtását, fogom a Törpét, és ráültetem a WC-re és várunk. Mesélünk, énekelünk, és várjuk a csodát, ami eddig még nem jött el, viszont egy idő után boldogan kéri a WC papírt, letép egy darabot, beletömködi a lába között a WC-be, majd lekéredzkedik és mutatja, hogy mehetünk kezet mosni.

Mivel nagyon mulatságosnak tartottam az egészet, úgy gondoltam, rendes anyaként, épp itt az ideje egy újabb videót csinálni Pici Lányomról, amire aztán 10-15 év múlva azt mondhatja, hogy "Anya, ez olyan ciki", és elátkozhat, hogy a modern technikának köszönhetően mindent megörökítettem, és szó szerint mindent.

Így aztán fürdés előtt előkészítettem a terepet, beizzítottam a telefon kameráját, és nekieresztettem Monot a szokásos tevékenységének.
A számításokba azonban némi hiba csúszott, hiszen a folyamat közepén egyszer csak Csöppöm meglepődik, és csodálkozva néz a lába közé, ahol bizony kisebb tócsa volt kialakulóban.

Természetesen a videó így megszakadt, hiszen nem bírtam ki nevetés nélkül,de azért kíváncsi lettem volna, hogy vajon ha most kicsit előbb megyünk, vagy ha nem hagyom játszani, hanem egyből a dolgok közepébe vágunk, vajon akkor most lett volna-e sikerélmény, vagy csak a játék hevében nem figyelt, és azért sikerült.
Mindenesetre a helyiség már passzol, már csak egy kis korrigálás kell, hogy a WC-be is legyen sikerélmény.

Mesélő jelek - baba jelbeszéd tanfolyam 3. rész

Mikor reggel mondtam Mononak, hogy ma hova megyünk, már láttam rajta, hogy tudja, hogy ott jól fogja magát érezni. Befordultunk a Kölyökvár udvarába az autóval, és egy hatalmas öröm sikollyal tudatosult benne, hogy itt bizony ő jól szokta magát érezni. Már alig győzte kivárni, míg kiveszem az ülésből, és felérünk a lépcsőn. Az ajtón belépve már kéredzkedett is le a kezemből, és szaladt a játékokhoz.
Aztán miután felmérte a terepet, még meg tudtam győzni, hogy a kabátot és a sapkát azért vegyük le, de a cipőcserére már csak játék közben jutott ideje.

A mai foglalkozás sem gyerek, sem felnőtt szemmel nem volt érdekes, mivel a színekről szólt.
Úgy gondolom, hogy a színek még amúgy is odébb vannak még egy ekkora gyerek életében, és én inkább gyakorlatias ember lévén egy csomó más jelet fontosabbnak tartok. Persze mikor már majd minden hasznos jelet tud, játéknak jó dolog, hogy a színeket is el tudja mutogatni, de addig még számtalan jelet kell megtanulnia.
A kicsik számára azonban az óra így sem volt unalmas, hiszen rengeteg színes kendő, labda és kendő volt a teremben. Mono az énekek alatt szokás szerint az ölemben ül és figyelt, a fenn maradó részben viszont szorgosan begyűjtötte a labdákat, és bebugyolálta a színes rongyokba őket, majd nagyon élvezte, ahogy a lufik szállnak ide-oda.
Az óra végeztével aztán ismét jöhetett a játék, és mint az előző alkalommal, most sem volt egyszerű "elszabadulni" onnan, de szerintem a kis gyomra már jelzett, hogy ideje ebédelni, mert mikor mondtam, hogy megyünk a memméért, készségesen bújt a kabátjába, vette a sapkáját, és már ment is az ajtó felé.
Hogy a mai foglalkozás alkalmával kijátszotta magát, mutatja, hogy az ebéddel már nagyon kellett sietni, és ahogy letettem a kiságyba, betakartam, ő el is aludt.