Sétáltunk

Persze ez önmagában nem lenne nagy szám, hiszen az elmúlt 16 hónapban alig akadt nap, amikor ne róttam volna a kilométereket, miközben Mono a babakocsiból szemléli a "tájat".
De mióta a lépkedés művészetét tökélyre fejlesztette, persze erre a hosszú tél alatt a lakásban volt is lehetősége, azóta elég nehéz a babakocsiban tartani, és nagyon nem is akarom, hiszen azért van két szép lába (vagy majd szép lesz), hogy használja.
A szép időre való tekintettel délutánra is beiktattunk egy sétát a szokásos útvonalunkon, úti célként a Plazaban bevásároltunk.
Visszafele azonban, amint biztonságos környékre értünk, a forgalomtól nyugisabb utcába, kivettem Monot a babakocsiból, hogy saját lábán gyalogolhasson haza.

A kb. 800 métert a Plaza és Mini-Lak között majdnem 1 óra alatt tettük meg, nem mintha nem értünk volna rá, de normális esetben ez a táv alig 10 percbe telik.
Mono nagyon okosan fogta az ujjamat egész végig, olyannyira szorította, hogy még a vér is kiment belőle, de nem bántam, hiszen eddig mindig nekem kellett fognom, hogy el ne szaladjon, most pedig szépen jött mellettem.

Természetesen mindenre rácsodálkozott. Minden lehullott levélre rá kellett lépni, ahogy minden virágra is, és elmutogatta, hogy az "virág" és "még virág". Majd megnéztük, hogy melyik fáról hullott le, és megbeszéltük, hogy a földről nem veszünk fel semmit, amit "nem-nem"-mel tudatosított is magában.

Mono nagy örömére az úton találkoztunk kukás autóval, amiről megállapította, hogy "autó", és megbeszéltük, hogy a koszos "pelust" viszi el. Megállapította, hogy a "szél fúj", a "nap pedig süt". Láttunk sétáló "babát", "madárkát", "labdázó" kisfiút, és természetesen "kutyust", amiket mind-mind mutogatott.
Hazaérve azt hittem, elfáradt, de ennek semmi jelét nem mutatta, hiszen itthon is ugyanolyan lelkesen és nevetgélve játszott tovább.

Ismét egy csodás napunk volt együtt.