Azt hiszem, megzabálom...

Először a hónapfordulós bejegyzésbe szántam, de azt hiszem, most már külön bejegyzést is érdemel.

Mono mostanában úgy gondolja, hogy ahogy ő iszik és eszik, úgy mindennek szüksége van innivalóra és ennivalóra.
Először a babákat itatta meg a poharából, bár ezt még én mutattam neki, aztán a saját kis fejében összerakta, hogy mikor azt mondom, inni adok a virágnak és megöntözöm, akkor ő is adhat a banánfának a poharából inni.
Természetesen az etetés-itatás Apánál sem maradhat ki, így ő a telefonon keresztül kapja a finom falatokat.

Ma viszont teljesen ledöbbentett, amikor a nasiként az asztalra kikészített bulátából egyszer csak vitt a babájának is, és próbálta beletömni a szájába.
Hihetetlen, hogy eddig eljutott a gondolat a kis fejében, hogy ha megitatja, akkor meg is etetheti. Aztán továbbfejlesztette a dolgot, és a következő útja a banánfához vezetett, én pedig próbáltam megmagyarázni neki, hogy a virágnak elég innia, de azért a banánnak is adtunk egy kis bulátát, nehogy éhen maradjon.

A nap fénypontja azonban az esti mesélés közben volt.
Mostanában a kedvenc egy cicás könyv, ami inkább természetkönyv (nem tudom, mi a hivatalos megnevezése, de ha van természetfilm, akkor legyen természetkönyv is), mint mesekönyv, de a kihajtható fülek miatt nagy kedvenc.
Eljutottunk ahhoz a részhez, ahol az anya cica szoptatja a kis cicákat, és én mondtam, hogy a cicák isszák a tejet, viszont egy kis cica nem volt elég fürge, így neki nem jutott cici.
Erre az én Pici Lányom fogta a cumisüvegét, és "megitatta" a cicát a képen.

Hát ki ne olvadna el, amikor a gyermeket ilyen cukiságokat művel?
És még mindig csak ámulok-bámulok, hogy a kis fejében mi játszódhat le, hogy ilyen következtetésekre jut, hogy a virág is egyen bulátát, vagy a cicát a képen megitassa tejjel.
És természetesen alig várom a holnapot, hogy újabb csodás élménnyel gazdagodjunk mindketten.