Kivételesen nem mi voltunk az elsők, de Monot már nem zavarta, hogy előtte már más is birtokba vette a területet, amint lekerült a kabát és a sapka, már ment is játszani.
Természetesen most is nagy sikert aratott a kockás képkirakó (nem tudom, mi a hivatalos neve, de majd ha eljut odáig a fejlődésben, úgyis okos leszek), amiből remekül lehet tornyot építeni, mert a rajta lévő képrészletek még nem érdeklik.
Aztán kinyitották a terem ajtaját, ahol a foglalkozás lenni szokott, és az én Pici Lányom már ment is befele, és mutatott a szertárra, ahonnan a játékok elő szoktak kerülni.
Persze jó, hogy jött a Mama, hiszen ki más tanítaná meg a rosszra, hogy Mono kipróbálja a bordás falat, ami az elmúlt 4 hétben fel sem tűnt neki.
Aztán megkezdődött az óra, és Mono először bajban volt, hogy akkor most az én, vagy a Mama ölébe üljön, de aztán úgy döntött, hogy mindenki kap egy kicsit, így egyszer nálam, egyszer nála hallgatta végig a dalokat. A fennmaradó időben pedig ment a bordás falhoz, vagy a játékos dobozból kikerülő játékokat hozta oda nekem, de abban a pillanatban, hogy jött a zene, lecsüccsent és elmélyülten figyelt.
Az óra végén aztán a buborék szokás szerint nagy sikert aratott, és aztán a dobozba ismét szépen visszapakolta a játékokat.
Tananyag szempontjából viszont a mai óra nem sokat ért. Elméletileg a napirend esti része lett volna mára beiktatva, de ami a jeleket illeti, nem igazán bővelkedett bennük az óra, inkább csak ismétlés volt, és hogy úgy mondjam, időhúzás, mert valamivel ki kellett tölteni ezt a foglalkozást is. Ami a felépítését illeti, szervezettségben is messze elmaradt az eddigiektől.
De összegezve, új jelet nekem amúgy is nagyon nehéz tanítani, Mono így is, úgy is jól érzi magát, szóval a mai délelőtt is jól telt.
Foglalkozás után, aztán jöhetett ismét egy kis játék, és a közös evészet. Olyan aranyosak, ahogy a három, szinte egykorú pici lány leül a kis székekre a kis asztalokhoz, és egy tálból szedik a kekszet, majd mindenki issza a maga vizét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése